Sport terén akad némi változás, Igyli-fiú hosszas nyűglődés után abbahagyta a szertornát. Nem annyira a tornával volt a baja, mint inkább a társakkal és a tanárokkal, sokszor -szerinte- értelmetlen vagy unalmas dolgokat kellett csinálni, utóbbit mondjuk könnyen el tudom képzelni. Az izgalmasabb részek, a szaltók és hasonlók csak később jöttek volna. Hozzájárult ehhez az is, hogy lassan (vagy nekünk inkább gyorsan) elkezdett kiskamaszodni, és ez néhány esetben nem könnyítette meg az együttműködést a tornatanárokkal. Szülői szempontból azt kell mondjam, annyira nem bánom a döntését. Egyrészt a tanárok legtöbbször a híres svájci anti-flexibilitás mintapéldái voltak. Másrészt szervezésben és kommunikációban sem jeleskedtek nagyon, sokszor volt, hogy egymást hívogatták az anyukák, hogy akkor most hol/mikor is lesz ez a fellépés, vagy pontosan hánykor találkozunk, aztán mikor ezekre rákérdeztünk, akkor a válasz az az volt, hogy minden benne van a fél évvel ezelőtt kiküldött éves programban. Hát, köszi. Ami még zavart, hogy folyamatosan kötelező programokat szerveztek: ilyen fellépés itt, olyan verseny ott, persze foglaljuk le a hétvégét, mondjuk meg előre egy évre melyikre megyünk, aztán vigyük is el a kölyköket, hogy aztán az egész elszúrt hétvége alatt legyen egy kétszer félperces gyakorlat, amiben csinálnak öt bukfencet meg felugranak három dobozra. Megértem, hogy ha a komolyabb/nagyobb csoportokban ez van, aki odáig eljut, az egyrészt már valószínűleg komoly(abb)an gondolja ezt az egészet, jobban elköteleződött, másrészt ha már jópár éve csinálja, talán van is mit megmutatni. De ezen a szinten nekem ez egyszerűen túl soknak tűnt.
A karate még mindig megy, de összetűzések itt is akadtak (erről már írtunk), és azóta is volt esemény (erről majd még írok máskor). Az előző eset után a versenyzési kedv némiképp alábbhagyott, úgyhogy ki is hagytunk néhányat, de reményeim szerint azért a karate marad hosszútávon. Tudom, hogy nem a legjobb indok, de főleg Igyli-fiú esetében egy két agyatlan osztálytárs néha-néha bepróbálkozik ezzel-azzal, és ilyenkor azért meglehetősen jól jön, hogy elég jól meg tudja védeni magát.
Mivel az úszótanfolyamokból már kinőttek, maradt egy-két szabad délután, ehelyett nemrégiban Frau Igyli talált egy közeli röplabda-egyesületet, ahova egy pár hete már járnak a gyerekek. A röplabda nem igazán nagy svájci nemzeti sport, így nincs is nagy tülekedés a helyekért, viszont cserébe nagyon örültek jelentkezésünknek. Részünkról jó, hogy van egy jó kis átmozgató csapatsport a pakliban, Igyli-fiúnak pedig a röplabda mellett az is tetszik, hogy egy csomó csinos lány van a csoportban :)))
