Nemrégiben tettünk egy kétnapos villámlátogatást Magyarországra, és útba ejtettük a házunkat is, ahol kiköltözés előtt laktunk. Gyakorlatilag majdnem 10 éve alig jártunk azon a környéken, úgyhogy kicsit úrrá is lett rajtunk a nosztalgia.
Kora délelőtt volt és reggeli gyanánt beugrottunk egy helyi pékségbe. Az emlékek, meg kettesben Frau Igylivel, kicsit rózsaszín volt a hangulatunk, a pékség kínálata pedig első pillantásra nagyon pazarnak tűnt, úgyhogy nagy jókedvvel cseverészve dícsértük meg az árut, és próbáltunk valamit kiválasztani.
Közben azon filozofálgattunk, hogy mi minden változott itt a környéken, pl. ez a pékség sem volt még itt, Frau Igyli meg is kérdezte az eladót, hogy mi is volt itt a pékség helyén régebben? Jött is a válasz: "hát én azt nem tudom" - mindezt olyan hanglejtéssel, hogy még a rózsaszín szemüvegünk is szilánkosra tört földetérés után, egyszóval valami elképesztően alpári módon. Majd még hozzátette, hogy választottunk-e már, majd szinte tüntetőleg elkezdett tenni-venni. Megjegyzem, rajtunk kívül az égegyadta világon senki sem volt az üzletben, de úgy néz ki jókedvünk és/vagy jelenlétünk nagyon zavarhatta frusztrált eladónkat. Végül a nagy lelombozódásban vettünk inkább két túros pitét, és az eladó nagy megelégedésére elhúztunk onnan.
Piténk elfogyasztása közben levontuk a tanulságokat; hogy először is, mi a picsa baja volt a csajnak, másodszor, a piténk ugyan nagy, jól is néz ki, drága is volt, viszont túrót egészen biztosan csak nyomokban tartalmaz, béna mellékíze van, továbbá, hogy akkor ennyit a nosztalgiáról...
