Tegnap igazi falusi raklett-partin jártunk, amit a helyi női torna egylet szervezett.
Úgy egy hónapja kaptunk róla egy szórólapot, de nem nagyon szoktunk ezekkel foglalkozni: elég "belterjes" bulik ezek, ahol mindenki ismer mindenkit, és nem biztos hogy mindenki örülne ott egy külföldinek, aki ráadásul még megszólalni is alig tud a nyelvükön (... és természetesen nem a németről beszélek, mert egy ilyen falusi buliban -ahol leginkább Tell Vilmos egyenesági leszármazottai vesznek részt-, németül megszólalni legalább annyira kívánatos, mint magyarul).
Nagyobbik Igyli gyermek azonban már eléggé beilleszkedett az ovis társadalomba, és az a legújabb hobbija, hogy aki egy kicsit is szimpatikus neki, azt rögtön meghívja hozzánk játszani. Egy ilyen spontán délutáni összefutás alkalmával meghívta egyik volt szomszédunkat is, akik fel is jöttek azonnal hozzánk játszani. Róluk már volt szó pár posztban, őket hívtuk meg tavaly fiunk szülinapjára is, akkor is átjöttek egy kicsit, de most hogy már mindkét gyermek tud rendesebben beszélni, így már egész jól tudtak egymással játszani is.
Történetesen úgy alakult, hogy ez a raklett-partis meghívót észrevette az anyuka, és mondta, hogy mindenképpen menjünk el, ő is az egyik szervezője, nagy móka lesz, ráadásul a gyerekeknek lesz játszóház, sőt, még gyerekfelügyelet is lesz, szóval a nyugodt szórakozás biztosított.
Nos, Frau Igyli éppen első svájci koncertje előtti utolsó egésznapos próbájáról jött haza, és úgy beszéltük meg, hogy akkor majd beugrunk a buliba. A gyerekek már be voltak etetve a játszóházzal, szóval nem volt más választás, irány a rendezvény helyszíne.
Én azt gondoltam, hogy a normális esetben tornateremként funkcionáló teremben majd játszanak egy jót, miközben majd mi sétálunk egyet odakint a raklett-árusok között, esetleg benyomunk egy kis büdisajtot, aztán uzsgyi haza.
Csak annyi hiba csúszott az elképzelésbe, hogy a helyszín nem annyira kint, mint bent volt, nem voltak árusok, hanem inkább sok-sok asztal, ahol sok-sok falubeli csevegett, persze svájcinémetül. Így a kötetlen elvegyülés nem volt megoldható, mikor beléptünk körülbelül úgy éreztük magunkat, mint az ártatlan őzikék, akik betévednek az oroszlán barlangjába, és rájöttek, hogy már nincs menekvés. Vagy megpróbálunk óvatosan elvegyülni, és úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mi itt vagyunk, vagy még most elhúzunk haza. Ez utóbbi azért elég cikin hangzik, főleg, hogy a gyerekek már meglátták a játszóházzá alakított tornatermet, de leginkább azért, mert páran szintén észrevettek már minket, köztük a fent említett volt szomszéd, aki jegyszedő-pénztáros vonalban helyezkedett el, és ha ezután elosonunk, na az már tényleg ultraciki.
Frau Igyli pillanatok alatt pánikba esett, persze én is, csak igyekeztem nem mutatni :) Kisebb-nagyobb tanakodás után úgy döntöttünk, hogy lesz ami lesz, és elindultunk - befelé.
Meglepetésemre nem volt belépőjegy, viszont kaptunk egy cetlit, rajta az árlistával: raklett, sör, üdítő, desszert, kávé - a szokásos svájci praktikummal működött a dolog: ha valaki evett-ivott valamit, akkor húztak egy strigulát a cetlijére, aztán kifelé menet lehetett fizetni.
A gyerekekkel először a tornaterembe mentünk, ahol szintén svájciasan szervezték meg a bulit a gyerekeknek: elővettek egy csomó tornaszert, hozzáadtak egy pár tornaegyletes anyukát, és kész is a gyermekmegőrzés. Életemben nem láttam még ilyen bulit: a gyerekek önkéntes tornaórán vannak, míg a szülők egy szinttel feljebb iszonyatos sajtszagban isszák a sört és traccsolnak. Mondanom sem kell, én gyerekkoromban sok mindenre vágytam, de egy tornatermi bulinál semmi sem állt távolabb tőlem (mondjuk ebben nyilván nagy szerepe volt nagyszerű tornatanáraimnak és az ő még nagyszerűbb módszereinek).
Persze nem nagyon mertük otthagyni a két gyerkőcöt, mert bár a nagyobbikat azért sokan ismerik, és ő elég jól el is boldogul ebben a társaságban, a kisebbiket erre még nem éreztük felkészültnek, főleg a rögtönzött csúszdának átalakított tornapadok és a gigantikus trambulin miatt.
A gyerekek azonban nem zavartatták magukat, belevetették magukat a tornabuliba, legkisebbik Igylit le sem lehetett rángatni a trambulinról (ahol azért nem nagyon tudott megállni, de még stabilan ülni sem, főleg ha a tízévesek elkezdtek ugrálni mellette), a nagyobbik pedig ide-oda csapongott a tornaszerek között. Aztán egy idő után mondták a vigyázók, hogy nyugodtan menjünk, majd ők figyelnek a gyerekekre, minden sima ügy lesz. Háááát, őszintén szólva ebben még én is kételkedtem, Frau Igyli pedig abszolút biztos volt abban, hogy nem, de végülis csak elindultunk a sajtszag irányába (azért én vártam egy percet, és visszakukkantottam a terembe, és ami a sajtszagot illeti, az valami egészen brutális volt az épület minden pontján, szóval az után nem kellett sehova sem menni).
Lényeg a lényeg, felmentünk, és leültünk egy asztalhoz egy másik család mellé, és úgy tettünk mint a svájciak. Hát így történt, hogy Frau Igylivel életünkben először büdös (de finom!) sajtot nyomtunk krumplival és savanyúuborkával, egy kis sörrel kísérve, miközben a mellettünk levő színpadon felváltva szólt a techno-jódli és a The Lonely Goatherd különféle parafrázisai.
Őszintén szólva, bár nem mondhatnám hogy fesztelenek és lazák voltunk, de a raklett tényleg nagyon jó volt, a gyerekek élvezték az ugrálást, ráadásul fejest ugrottunk a falu kultúrális (khmm) életébe, így végülis, egész jól sült ez az este.
