Na jó, ez nem jött össze ennyire pontosan, úgyhogy végülis ma volt ez első napom az új munkahelyemen.
Bizony, otthagytam a szuperkényelmes, flexibilis, már-már családias munkahelyemet. Na jó, a székem nem volt olyan kényelmes, és mikor újat kaptam helyette, az még rosszabb volt, úgyhogy inkább visszatértem a régihez, az újat pedig nagy örömmel elfogadta egy kollégám. A gépem is kicsit régi volt már, persze három éve kaptam, mikor elkezdtem ott dolgozni. A céges notebook hűtőrendszere is már réges-rég feladta a harcot, úgyhogy csak az asztaltól legalább öt centis légrést hagyva lehetett használni kék halál nélkül.
Viszont akkor jöttem-mentem, amikor én úgy gondoltam, kényelmesen beértem húsz perc alatt, voltak családias síelések és nyári partik (ahová még a mamát is elvihettük, mert éppen itt volt). Egy kezemen meg tudnám számolni mikor jöttem el 17:15 után (azaz reggel kezdés 9:00-kor, plusz 8 óra munkaidő, plusz 15 perc ebédszünet), karácsony és szilveszter között egy hét plusz szabadság (bár elvileg le kellett dolgozni kb. heti plusz egy órával). Egyik ilyen alkalommal, mikor valami határidő miatt kivételesen tovább maradtam bent, másnap a projektvezető szinte bűnbánóan jött hozzám elnézést kérve, amiért ilyen szerencsétlenül jött ki az időzítés, hogy nekem kb. két órával tovább kellett maradnom. Ha tudná, hogy a régi szép időkben hányszor volt, hogy éjfél előtt nem értem haza...
Mégis, volt abban valami, amikor éjfélig (vagy még tovább) nyomtuk az ipart nagykabátban a fűtetlen (!) raktárból kialakított teszthelységben, és egy-egy build alatt majdnem el-elszundítottunk a kihűlt pizzamaradványok felett. Legtöbbször persze a hajnalban elküldött eredményekre, amik előző nap még olyan fontosak voltak a menedzsmentnek, hetekig rá sem nézett senki, ezen aztán napokig lehetett őrjöngve anyázni. Így persze könnyű kiégetni az alkalmazottakat, meg is történt ez kisebb-nagyobb mértékben mindenkivel, de..., mégis, volt abban valami, ami miatt jó visszaemlékezni rá: egyrészt, kialakult egyfajta bajtársiasság a csapaton belül, másrészt az amin dolgoztunk, az bizony elég érdekes volt, az elért eredmények pedig (legalábbis számomra) a létező legnagyobb motiváció jelentették (na jó, azért vannak más dolgok is, amik hosszabb-rövidebb ideig beválhatnak :)).
Jól körbejártam a forró kását, lényeg a lényeg, ezen a jó kis nyugis munkahelyen egy csuda unalmas projekten dolgoztam, egy csuda unalmas, távoli és nem létező csapattal. Viszont kis cég lévén mozgási lehetőség nem nagyon adódott, vagy ami lett volna, az is erősen ellentétes lett volna a (legalábbis) rövidtávú üzleti érdekekkel (jól fizetett a vevő), így hiába utalgattam rá, hogy jó lenne valami izgalmasabb, nagyobb, szebb, vagy csak egy kicsit más projekt, valahogy nem sikerült kirobbantani magam az unalmas-termék-egyetlen-szakértője helyzetből.
Így aztán váltottam. Új cég, új körülmények, nagy cég, kapásból rugalmatlanabb, alapból 20 perccel hosszabb munkaidő, kevesebb szabadság, jó esetben csak plusz tíz perc út (egy irányba), új emberek, és nem biztos hogy minden paraméter pozitív irányba fog mozdulni, vagy legalább hasonlóan jó marad. Viszont nagyon remélem, hogy maga a munka legalább egy picit izgalmasabb, de legalábbis mindenképpen új lesz.
Ami biztosnak látszik, hogy sokkal többet kell majd németül beszélnem - hogy ez jó, vagy sem, háááát, majd kiderül úgy három hónap múlva, belejövök-e vagy nem.
És még valami: nem kaptam vonalzót, mi lesz most velem?!
