Első nap délután volt ovi. Mindannyian elkísértük a Nagy Óvodást. Amikor "délutános" a gyerek, akkor csak a csoport előkészítősei vannak ott. Volt egy kis közös foglalkozás, bemutatkozós játékkal. A gyerekek egymást szólították, aki a nevét hallotta annak át kellett ugrania egy hullahopp karikán. Volt aki szépen komótosan felállt, éppen fejét lehajtva átlépett a karikán majd visszaült a helyére. Más kisfiú a nevét hallva elfordult mindenkitől, fel sem állt. Fiunk mikor a nevét hallotta halált megvető bátorsággal szembeállt a karika előtt, startra készre feszítette ökleit, majd hatalmas elszántsággal tigrisbukfencet vetett egészen a karika másik oldaláig. A megérkezés pillanatában pedig üdvrivallást hallatott és elesést színlelt. Ezzel azt hiszem tisztességesen bemutatkozott, szavakkal ugyanezt nem lehetett volna ilyen jól kifejezni.

Ezt követően festeni indult a csipet-csapat a kreatív sarokba, ekkor C. néni -akinek megszólítása Frau W.- elköszönt a szülőktől és mondta hogy mikorra és hova menjünk a gyerekért.

Egy órával később odértünk a kijelölt helyre, ahova pár perc múlva megérkeztek az ovisok. Voltak itt már gyakorlott anyukák, hoztak magukkal fényképezőgépet. Sajnos én nem vittem, nem gondoltam hogy a szitu engedi majd a fotózást. Nagy lufikat tartottak a kezükben a gyerekek. Megálltak szép nagy körben, majd Frau W. néni szavára elengedték a lufikat.

Ezzel le is zárult ezeknek a gyerekeknek életük első szakasza. Mától nem anyucival vannak egész nap, megkezdődött önálló éltük. ...legalábbis én így értelmeztem, nekem ezt jelentette ez a szertartás. Lehet hogy én ültem a lufiban :). Azt mondtam a fiamnak, hogy az Ő lufija Magyarország fele ment és biztos látja majd Mama meg a Nagynéni meg az Unokatestvérei és tudni fogják, hogy Ő már óvodás.

Önálló kezdett lenni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a második napról hazafele közölte, hogy K.-val, az iraki kislánnyal szerelmesek lettek és összeházasodtak. Hát ez gyorsan ment. Emelett még festett is aznap meg - "de csak egyszer" - verekedett is. Megintcsak olyan svájcias szokás lehet, hogy az anyukák a bejárati ajtó előtt várják a gyerekeket (így az anyukák nem koszolnak odabennt...), majd azok pontban a kiírt időpontban megjelennek utcai cipőben, kis hátizsákukkal a hátukon. Óvónénit nem is láttam. Kijön a gyerek az ajtón, aztán vagy ott van az anyja vagy nincs. Ezen mondjuk meglepődtem nagyon, eszembe sem volt hogy nem egyenesen az emeletre megyek érte, csoda hogy leindult egyáltalán a lépcsőn. Meg is beszéltük, hogyha anya véletlen késne, nem szabad elindulni egyedül. Anya persze sosem fog késni, de ha bármi lenne...

A harmadik napon szintén délutánra mentünk oviba. Ez már egy olyan nap volt, amilyen várhatóan lesz a többi is: az ajtóban kint lóg egy karton papírból piros karika, aztán pontban 13.30-kor megjelenik Frau W. és átfordítja, zöldre vált a "lámpa", ezzel szabad utat jelez a bemenetelnek. Ekkor mehetnek be az oviba a gyerekek, mentem vele én is segíteni átvenni a benticipőt, jött más anyuka is, lehet ezt idővel el kell hagynunk és egyedül kell mindent csinálnia majd a gyereknek. Lehet, hogy a falusi környezet az oka, de van olyan kisfiú a fiam csoportjában, aki már a második napon egyedül jött és egyedül ment haza az oviból. Anyukája otthon van, tudom, kisbabájuk van, igaz a hazaút nem érintkezik főúttal, de nekem akkor is furcsa ez még. Sokkal előbb engedik a gyerekeket a maguk útján járni.

DAZ (német) óra a jövő héten lesz. Frau W. első nap, a lufi-program után azt mondta, hogy szerinte a fiam értett mindent amit mondott neki, meg szólt, hogy végzett a rajzolással. Becsapós ez a dolog, egyáltalán nem beszél előttünk németül, sőt, kéri hogy fogjam be a fülem ha véletlen szólni akar egy társához. Szerintem az iraki immáron "menyem"-mel is ez lehet a helyzet, ugyanis Herr Igyli egyszer beszélgetett vele a játszótéren és azt mondta, hogy a kislány folyamatosan beszélt hozzá németül. Ehhez képest az első napon míg ott voltak a szülők az iraki anyuka úgy gondolta, hogy fordítani kell a lányának mit mondott az óvónéni.

Kíváncsi vagyok mikor lesz az, hogy fiunk már előttünk is mer németül beszélni, fogalmam sincs mit ért, mennyire érti azt amit mondanak neki. Mindenesetre én nem gondoltam hogy segítenem kellene az oviban, nem csinált semmi olyat, ami miatt közbe kellett volna avatkoznom. 

Az óvónő megszólítása pedig nem a keresztnevén van (a spielgruppeban így volt), hanem asszonynéven, Frau W.. Szerencsére egy gyermek számára is kimondható neve van, nem úgy, mint egy kedves zürichi magyar kisfiú esetében, akinek szintén asszonynéven kell nevezni az óvónénit, csakhogy Frau Schweizerhexelehrerininzürich szintű neve van, és rövidítésre nem adott módot.

(Egyelőre) szerencsésnek mondhatom magunkat az ovival kapcsolatban, maradjon is így! :)