Már első alkalommal felhívta a figyelmem Herr Igyli a tornaterem mennyezetén lógó gyűrűkre. Viccesen megjegyezte, hogy nemsokára a mi fiunk csüng majd az egyiken. "Ááá, dehogy, majd maximum az általános iskola felső tagozatában" -mondtam én, naív anyuci.
Mai napon harmadjára voltunk a "fokozatosan felépített" mukitornán. Két zeneszámot végigtornáztunk, majd gyanús mozdulatot tett a mukitornanéni a gyűrűk leeresztő kötele felé. 3 pár gyűrűt eresztett le a magasból, állíthatóak, úgyhogy az ottlévő gyerekek méretéhez be is mérte. Mi -persze- a legkisebbek között voltunk.
Az első feladat az volt, hogy a gyerek megfogja mindkét gyűrűt, elindul vele előre, majd visszafelé lógva hiztázik. Ez oké. Második feladat: oda-vissza séta a gyűrűt fogva. Ez is oké. No, de harmadik feladat előtt feljebb kerültek a gyűrűk. "Gyanús" -gondoltam. Felrakta a tanárnő a fiam a gyűrűre, lábát a két gyűrűbe, térdénél behajlított lábbal, fejjel lefele lógva. A gyerekem úgy viselkedett, mintha minden nap ezt csinálná. De ez még nem volt elég: jól meglökte, had' hintázzon. Alatta úgy 50 cm-rel a max. 5 cm-es tornaszőnyeg, meg a vigyázó anyai szeretet. Nekem ez a feladat rémálom: nekem, aki állandóan összeveszek Herr Igylivel a játszótéren, hogy ne mutassa már meg a csüngést fejjel lefele, meg a tűzoltórúdat a gyereknek, merthát akkor hétközben velem szúr ki, két gyerekkel nem lehet zsonglőrködni.
Mint anya is választás elé kerültem: kimegyek megnyugtatni a kisebbik Igylit, akinek a mai vigyázónéni sem jött be, vagy maradok a másikkal, aki éppen egy potenciális gerincsérült jelölt, függetlenül attól, hogy éppen vihorászik. Nevető lett a nyertes, másik tuti megvan még, tornatartemben is hallottam a hangját.
A többi feladatra már nem is annyira emlékszem, felfogóképességem betelt a lógatással. ...mintha egy botot is köttek volna a két gyűrűre és azon a vékony boton kellett ülni és hintázni. Aztán megint beültetés a gyűrűkbe, de most labdát kellett dobni a gyereknek, amit visszarúgott. Utolsó megpróbáltatásként ismét mint ülőke kellett használni a gyűrűt: lábai teljes hosszában benne a gyűrűben és jóóóó magasra lökni, hintáztatni.
Ezek a dolgok akkor másképp hatottak rám, talán legközelebb már olyan bátor leszek én is, mint a fiam. Idehaza már úgy meséltem Herr Igylinek, hogy azt hiszem a gyerekünket sportoltatni kéne, ahova lehet vigyük el már jövőre (4 éves kortól foci vagy karate van a környéken). Volt olyan pillanat, amikor senki sem volt az egyik gyűrűnél, kisfiunk odaszaladt és felhúzta magát. Mikor kézzel kellett hintázni is a feje egymagasságban volt a gyűrűkkel, mások kinyújtott kézzel lógva hintáztak. Szerintem erős, nagyon élvezi, még most fejleszteni kéne, nehogy olyan tohonya legyen, mint a szülei.
