igyli

Svájci almahabként emlegetjük :).

Herr Igyli munkahelyén akinek szülinapja van visz sütit. Most végre egy svájci (mármint igazi svájci) vitt sütit, illetve krémet. ...habot ...haboskrémet :)

Desszert 4 főre:

4 dl almalé (frissen facsart, max. végső esetben dobozos, szénsavmentes legyen ám!)
1 citrom leve és kicsi héja reszelve
2 tojás
2 evőkanál kukorica keményítő
6 evőkanál cukor

Ezeket az összetevőket csomómentesre keverjük, forralásig főzzük, majd lehűtjük (jó esetben úgy néz ki, mint a puding).

2,5 dl tejszínt habosra verve
2,5 dl natur joghurtot

lassan belekeverjük a már kihűlt almás krémbe, hűtőbe rakjuk és kis idő múlva fogyasztható is. (Szerintem egyből fogyasztható :).)

Nagggyon finom :). Elég bő ez az adag, még olyan falánk 4 embernek mint én is elég.

Mivel Herr Igyli evett még csak igazi svájci almakrémjét, volt néhány észrevétele:

1. ...az észrevételeit tartogassa magának, majd akkor a pacsálhat magának legközelebb almakrémet... habot.

2. na, de legyünk konstruktívak: szerinte sok volt a citrom, tehát az az egy, ami receptben írva van, legyen kisméretű citrom és ne nagy vehemenciával csavarjuk ki az utolsó cseppig (nálam amúgy ez van, tanulok a svájciaktól: kárba itt nem mehet semmi)

3. Herr Igyli szerint nem elég almás az íze (kerek szemű smiley), pedig magam facsartam echte schweizer almából, hát, akkor ezt oldja meg mindenki ahogy tudja. Itt Svájcban kapható gazdáktól friss almalé, még bevallom nem merészkedtem el az utca végi gazdaságba (majd egyszer leírom miért), valószinű Herr Igyli kollégája olyanból csinálta. Nemhiába: a svájci almája almább ízű...

4. saját ötlet: szerintem kipróbálom, hogy nem natúr, hanem vaníliás joghurtot teszek bele. Ad egy kellemesen fanyar ízt a natúr, de valami azt súgja el lehet majd viselni a vanília kellemesen édes gondolatát. Majd ha rossz lesz, kihúzom ezt a részt :). A joghurttal (és tejföllel) egyébként sütésnél, főzésnél régóta azt csinálom, hogy felhasználás előtt 1-2 órával konyhai papírtőrlőt teszek tésztaszűrőbe és abba belerakom. Így lecsöpög belőle az az átlátszó trutymó, kicsit elveszi a fanyar ízét, krémesebb lesz tőle az étel.

Az almakrémes históriát összekötöttem egy almás pite sütéssel (merthát akkor mi lesz az almával, amiből a levet csináltam: "kárba nem mehet semmi"). Valami fantasztikus!!! Az almáspite szélére odakanyarítottam egy szép adag krémet: te jó ég, már a pite se unalmas ezzel a krémmel!!! Azt a száraz részét, amiben csak tészta van is nagyon feldobja, jipppi-jééé-jipppi-júúúú éljenek a svájciak :)!

Bizti kedvéért ideírom a pitetésztám receptjét:

50dkg liszt
20 dkg cukor
1 sütőpor
15 dkg vaj (vagy zsír, de annak a kornak már vége mikor zsírt rakunk ebbe! ...csak hát mégiscsak Anyukám receptje, tiszteljük a hagyományokat :) )
1 pohár (2 dl) tejföl
1 tojás

Ezeket összegyúrjuk, fele tésztát kinyújtjuk a tepsi aljába, pár helyen megböködjük villával, majd néhány percre berakjuk a már meleg sütőbe (180 fok, légkeverésesben, ami nem elektromos sütő, azt nem tudom). Tényleg csak kis időre rakjuk be, kivesszük, rárakjuk az almát ízlés szerint cukrozva, fahéjazva (vagy túrót, csak készüljünk fel, hogy abból túróspite lesz) másik fele pedig a tetejére kerül kinyújtva. Kicsit megböködjük a tetejét is villával. (Az alsó felét azért sütjük elő, hogy ne ázzon át a tészta, nemrég tanultam, azóta többet eszik a családom a pitéből)

A 28 cm-es átmérőjű pitesütőmbe a fele adagot szoktam csinálni, 4 főre 2 napig kitart :).

Ha nem is pitéstül, de a krémet érdemes kipróbálni, igazán könnyű megcsinálni és nagyon finom. Hajrá! :)

Van pár érdekes dolog, amivel itt Svájcban találkoztam. Egyikről sem tudnék semmi bővebbet írni, csak amolyan érdekességképp szeretném elmesélni.

Közlekedés:

Van olyan postásautó, ami jobbkormányos, a postás hipp-hopp kipattan a kocsiból, újságot bedobja a postaládába és a forgalom  akadályozása nélkül visszaül a kocsijába.

Kukásautó is van jobbkormányos, a sofőr is pakolja a konténereket, gondolom neki is biztonságosabb és könnyebb ki-be szállni arról az oldalról.

Láttam már többször rendőri kísérettel és rendőr előadóval kisiskolások utcai gyakorlását. Első alkalommal még mikor városban éltünk 6-7 éveseknek tanította a rendőr a zebrán való átkelést. Mindkét oldalán a zebrának állt egy rendőr, a tanulók egyenként mentek át, majd aki átért azt megtapsolták. Eközben egy forgalomirányító rendőr egyenként engedte az utcába az autókat. Az utca előtt természetesen már autósor gyűlt össze, ahonnan egyszer dudált valaki türelmetlenül, ahhoz odasétált a rendőr majd többet nem dudált.
Másodszor már nálunk a faluban láttam, ahogy 9-10 éveseknek volt bicikli óra rendőrrel, a balra kanyarodást gyakorolták forgalomban. Nekem is hasznomra vált: haladunk a jobb oldalon, kitesszük a kezünket balra, jó esetben a mögöttünk lévő autó észreveszi és megyünk be középre az úttesten. Pesti vezetéseim alatt csak elém száguldó bicósokra emlékszem. Tényleg, nekem senki nem adott bicóórát, eszembe sem jutott, hogy vannak bicóval is szabályok. (...én Pesten nem bicóztam :) )

Kisiskolások mindegyikének láthatósági ...hát, nem mellény, hanem nyakba akasztós háromszögszerűség. Iskolai napokon sok helyen (pl. nálunk nem, de mindkét közeli faluban igen) iskola kezdéskor és a végén a zebráknál segédek segítik a tanulókat. Mint odahaza a hetesek: kiállnak láthatósági mellényben, kezükben a forgalomirányító kistábla és ha iskolás jön szépen leállítják a forgalmat. (Bár itt a zebráknál többnyire sikerül átkelni gyalogosként.)

Télen a helyi traktorosok is tolják az úttestről a havat. Sőt, láttunk már dzsipp előtt is kisméretű hótolót. Milyen jó: ha már úgyis elindul pl. leadni a friss tejet, addig is hasznossá teszi magát. "Mindenki egyért egy mindenkiért". Karácsony előtt a mi utcánkban is traktoros tolta el a havat egyik nap, (fiam azóta azzal nyaggat, hogy az ő kistraktorjára is tegyünk hóláncot). Igazából nem néztem utána (és míg ennyi dolgom van a gyerekekkel nem is fogok), de az egyik ismerősünk azt mondta, hogy ha van hótolójuk és használják kapnak valami adókedvezményt a traktorosok. Ha lesz traktoros ismerősünk megkérdezem mi a valóság és akkor javítom magam :).

Postabusz: nem csak postai küldeményeket, hanem utasokat is szállít. Van falu, ahova csak postabusz jár.

A nyáron átépítés volt a közeli nagyváros autópálya lehajtóján, ezért kb. egy hónappal előtte kaptunk szórólapot (postaládában volt), hogy merre lehet majd közlekedni. Mi az adott nagyvárostól számított 3. falu vagyunk. Aztán eljött az átépítés napja, lezárták a lehajtót. Lett is dugó a következő lehajtó utáni útszakaszon. A forgalomterelés második napjától gondoskodtak hogy ne legyen dugó: forgalomirányítók voltak a megterhelt útszakasz minden kereszteződésében egészen addig, míg újra nem lett járható az új lehajtó. Ez nekem akkora plusszt adott az ittmaradásra, az ilyen "apróságokat" annyira könnyű megszokni.

Az úttest jobb oldalán is van fehér felfestés, látni meddig ér az út. Most odahaza ezt figyeltük, csak autópályán és nagyobb utakon van ilyen.

Jogosítvány: nagyon úgy néz ki, itt életfogytig szól, a lejárati dátum ki van csillagozva. Juppppíííí :) A magyart egy év után le kell cserélni svájcira, ami (EU-ból érkezőknek) nagyon egyszerű, csak egy szemvizsgálatot kérnek, némi adminisztráció, és kiküldik postán a svájcit. A régit le kell adni, és visszaküldik a kiállító országnak. Vicces, hogy azóta is kapom az emaileket az ügyfélkaputól, hogy a jogosítványom le fog járni, gondoskodjak az érvényesítéséről.

Dugóban működik a cipzár elv, ha egy sávon megy a forgalom, akkor egyszer innen, egyszer onnan jön az autó és halad tovább. Számomra ez a leghihetetlenebb dolog a közlekedés terén.

Körforgalom itt rengeteg van, havonta építenek egyet minden faluban, városban. Ha az első kijáraton kimegy az autós, akkor már behajtástól indexel jobbra és a második behajtónál álló is indulhat gyakorlatilag ugyanakkor. Ettől gyorsabban megy az egész, legalábbis pörgősebbnek tűnik.

Közlekedést sokáig tudnám folytatni, morált tekintve... hmmm, odahaza is mondanak sok szépet és jót, így kéne úgy kéne, meg keresik a hibást. Az oktatókat még senki sem hozta fel bűnbaknak, pedig tudnék mesélni. ...és miért is van a blog, szóval, az én oktatóm első órán közölte, hogy tök jó a férjemnek, hogy ilyen nagy dudáim vannak. Aztán válaszoltam rá valami bizonyára lankasztót, mert onnantól kezdve minden vezetésen csak újságot olvasott egy szót nem szólt. Például arról, hogy zebránál álljak mindig meg ha gyalogos van, dugóban mire jó a zipp-zár elv, autópálya felhajtó előtt ha autó jön soroljak szépen be balra, hogy segítsem, bicós hogyan jelzi ha előttem akar balra menni, meg ilyeneket.
Aztán egyszer vezetői tanulmányaim alatt majdnem nekimentem egy szembejövőnek, kissé durván sikerült kanyarodni, és az a F. elkezdett kiabálni. Nem nagyon kell félteni, lenyomtam egyszusszra, hogyha nem a bulvárlapjait nézegetné, akkor mondjuk figyelhetne is és taníthatna mondjuk vezetni. Aztán ellötyögtünk vizsgáig, mondta, hogy egy tízezres legyen nálam. Tízezres maradt, mert valahogy átmentem "zsebpénz" nélkül, de közölte velem, hogy kizárólag a statisztikán kívántak javítani és azon a napon átengednek mindenkit. Én meg búcsúzóul még a "letojom" szó nem éppen legszebb szinonímáját vágtam rá és elköszöntem. Fogalmam nem volt arról, hogy mennyi mindent nem tudok még, vezetéstechnikailag és vezetési morált tekintve is alulképzett voltam. De volt jogsim, amivel másnaptól vezettem. ...szerintem nagyjából ezt mindenki elmondhatja magáról.

Vezetési technikám fejlesztését Herr Igyli vállalta magára, elmagyarázta az első közös vezetésünk alkalmával, hogy nem kell ám a kuplungot állandóan nyomni, megy a kocsi úgy is, ha nem nyomok pedált. Merthogy én meg voltam győződve arról, hogy valamit mindig nyomni kell, hogy működjön az autó. Kézenfekvő volt, hogy akkor az valahol a lábamnál lesz, hiszen a kezünkben a kormány van. Igen logikus volt: féktől állunk, gáztól gyorsulunk, tehát: kuplunk. Végig nyomtam, had' működjön az autó.
Ez mondjuk megmagyarázta azt is, hogy a kocsi, amin tanultam miért volt szervízben kétszer is míg én tanulóvezettem rajta :). Oktatóm meg is jegyezte egyszer, hogy tropára ment a kuplungja. Ejjjj, de szomorú... Szóval, én valahol az oktatók környékén kezdeném azt a moráljavítást...

Itt egyetlen oktatót ismerek csak, (olasz :) ), majd egyszer megkérdezem mi a titka annak, hogy lehet normálisan közlekedni Svájcban.

Ez az írás sem arról fog szólni, hogy nem szeretek itt élni. Ha így lenne, fognánk a cuccunk és mennénk haza. Szeretek egy csomó svájci dolgot, amit be is építettem a mindennapjainkba. Szeretem a tájat. Az embereket kevésbé, de itt is élnek kedves, jószándékú, valamint Magyarországon is élnek nemkívánatos személyek. Azért írom le őszintén svájci életünk néhány mozzanatát, hogy az ne vezessen félre senkit. Nem csak a kolbászos kerítés van itt, észrevételem szerint a külföldön élésről a magyarok többségének hamis elképzelései vannak.

A nyelvtanulásról úgy mondanám: "már merek beszélni...".

Svájcban sok helyen van lehetőség németül (hochdeutsch) tanulni, valamint egy bizonyos német tudás felett tanfolyamon tanulhatunk svájci németet is.

A történetem a végéről kezdem: egy hónapja járok egy nyelviskolába, ahol szuper a tanár. Persze nem biztos, hogy ettől én még megszólalok valaha németül, de már történt jó is nyelvtanulás terén. Le is vonom a következtetést: Svájcban is szerencse kell hogy az ember jó helyre kerüljön egyből. Mindenki, aki itt szeretne nyelvet tanulni  jól nézzen körbe a nyelviskolában, ahova járni fog.

Nem egészen egy éve elkezdtem német órákra járni a szomszédos kisvárosba. Mikor kerestük a nyelvtanulás lehetőségét a következők voltak a szempontok: közel legyen, munkaidő után (hogy Herr Igyli hazaérjen és tudjon vigyázni a gyerekekre).
Az első óra még elment, mert ugye újszülöttnek minden új. Aztán minden alkalommal bántam, hogy elvettem az életemből ezt a másfél órát.

G. volt a tanárnő. A csoportban csak nők voltak, összetétele: 2 thaiföldi, 1 sri lanka-i, 1 kubai, 1 iraki, 2 portugál, 4 koszovói, 1 albán és én (magyar). Jellemzően a "honnan jöttél" kérdésnél ha az albán Albániát mondott a koszovóiak egyből mondták, hogy márpediglen ő még koszovói. Amennyire hallottam, más csoportoknál is volt nézeteltérés a térkép jelenlegi értelmezéséről.

A tanárnőnk -természetesen a németen kívül- a következő nyelveken szólalt meg ha szükséges volt: francia, olasz, angol, portugál. Az elv ami szerint tanít, nem rossz: lassan, de azt nagyon jól begyakorolva. Fel kellett volna ismernem, hogy ez annyira lassú, hogy soha nem is jutunk vele sehova. De nem: eljártam, mert tenni akartam az ügy érdekében, meg igazából az irakival, angolul ugyan, de jókat lehett beszélgetni. Szóval eljártam a kapcsolati tőkém és az angol beszédem fejleszteni.

Iraki padtársam banki ügyintézőként dolgozott Irakban, majd egy szépnek nem mondható reggelen arra ébredt, hogy bombázzák lakhelyét. Gyorsan kellett összepakolnia, 2 lányával és férjével még aznap elhagyták az országot, és itt kötöttek ki. Beszélgettünk arról is, milyen érdekes pedagógia folyik itt Svájcban...

Aztán bekövetkezett az óra, amikor egycsapásra leesett hova kerültem. Talán a többiek félreértettek valamit, de az egyik alkalommal csak ketten, az egyik thai nő és én jelentünk meg. G. gondolt egyet és mondta, hogy akkor beszéljünk magunkról. A thai kezdte: 6 éve megismerkedett jelenlegi svájci férjével, azóta él itt. Svájci férjétől van egy 5 éves lánya. Mikor eljött Thaiföldről, ott hagyta 9 éves kislányát és a 15 éves fiát, mert a svájcer férjjelölt mondta neki, hogy ő jöhet, de a gyerekek nem. A gyerekek egyedül, apa nélkül maradtak otthon.

Mély döbbenet a történtek hallatán, majd elkezdtem bőgni. G. egyből mondta, hogy mi más kultúrában élünk, nem értünk meg mindent. Hát, kultúra ide vagy oda, nem tudtam feldolgozni. Ezek után közöltem, hogy az én életem ennél jóval egyszerűbb, nem tudom überelni, összepakoltam és eljöttem. Hazafele csengett a fejem: akkor G. számára (is) minden nála tanuló külföldi tanulatlan, úgy érkezett az országba, azért rág mindent 5 órán keresztül és nem használ írott anyagot. A következő alkalommal végülis elmentem, jól tettem: jött egy új thai nő, angolul bemutatkozott, idézném: xy a nevem, pár hónapja érkeztem férjemmel -aki szintén thai- Svájcba. Lefordítom: nem thai prostiként vagyok itt, akinek szerencséje volt és elhozta egy svájcer a Jóba. Ezek szerint neki több tapasztalata volt, nem kért a besorolásból. Arról aztán már nem is kezdek el írni, hogy akár ez az új thai nő, akár én hogyan kerülhettünk bele egy évek óta együtt tanuló csoportba. Az óra előtt amúgy odajött hozzám az először említett thai és mondott pár szót arról, hogy gyerekeivel skype-on tartják a kapcsolatot, fiának szakmája van, dolgozik és a lány odahaza segít szépen. ...hmmm, anya a javából...

Nem azért, mert bajom van bármilyen nemzetiségű, bármilyen szakmájában dolgozó egyénnel, hanem a feltételezés, hogy nekik elég ilyen gyengén németet tanítani és teljes analfabétának nézni. Persze a legnagyobb bajom az általánosítás. Ha egyszerű feleségként, ha prostiként, ha akárhogy is érkezett ebbe az országba ugyan miért kéne egyből a leghülyébbnek nézni. Hibásnak tartom a tanárnőt, ha előítéletei miatt nem tanít tisztességesen, akkor nem kellene külföldiekkel foglalkoznia. Maradt némi önérzetem, nem viselem el, hogy beskatulyázzanak, így befejeztem ebbe a csoportba tett látogatásaim.

Szerencsémre ezekben az időkben megismerkedtem egy kedves magyar családdal, a feleség ajánlotta nekem az új (nekem új) nyelviskolát, ahova Ő maga is jár. Itt, az új helyen valóban német tanulás, német tanítás folyik, az első óra teszttel indul, hogy melyik csoportban kezdhetem el a tanulást. ...közel van ez a városka is, csak az első nyelviskola tőlünk balra van, ez meg jobbra. Ennyi.

Ez a történet is szolgáljon tanulságként, ajánlás nélkül Svájcban sem biztos hogy elsőre jó helyre kerülünk.

Következő írásom az új nyelviskolám dícséretéről fog szólni. :)