igyli

Nagyon régen nem írtunk már, úgyhogy következzen egy gyors állapotjelentés.

Legeslegkisebb Igyli

Mióta itt van velünk, gyakorlatilag képtelenek vagyunk utolérni magunkat. Ezt persze nem panaszkodásból mondom, csak úgy tényként, mert egyébként egy iszonyatosan cukorfalat kisfiú. Lassan már 9 kg lesz, tündéri vigyora van, rengeteget dumál, imád ücsörögve nézelődni (ehhez persze még mi is kellünk), és szerencsénkre egész jókat alszik éjszakánként. A testvérei imádják, főleg nagyobbik Igyli-fiú, aki rengeteget segít vele kapcsolatban, és nagyon szereti megnevettetni őt.

Nemrégiben voltunk vele a zürichi gyerekkórházban kontrollon, ahol jó alaposan megtapogatta-megnyomkodta a doktornő a műtéti hegét - előtte persze még első látásra megállapították, hogy szuper kis kölyök -, majd közölte, hogy nincs semmi gond, de azért csak áthívná a főorvost egy konzultációra. Öt hónapja is így kezdődött a dolog, úgyhogy Frau Igyli ekkor kis híján lefordult a székről, én is csak azért nem, mert már nyomkodás közben láttam a doki arcán, hogy valami ilyesmi lesz a vége.

Szerencsére ezúttal semmi komoly, de a hasfala egyelőre nem tűnik olyan erősnek mint szeretnék. Pedig ha tudnák, hogy milyen felüléseket csinál! A lényeg, hogy eddig minden rendben, de továbbra is vissza kell járnunk kontrollra, legközelebb úgy egyéves korában, amikor majd elkezd járni, és áttér a normál táplálásra, mert ez a kettő együtt extra terhelés lesz a pocakjának.

IV

A sztorihoz tartozik még, hogy időközben megkaptuk a határozatot az IV-tól. Az IV, azaz Invalidenversicherung, egy kötelező állami biztosítás és szervezet itt, hozzájuk tartoznak pl. a rokkantsági ellátások, de különféle születési rendelllenesség kezelését, rehabilitációját is támogatják. Még a kórházban mondták, hogy valószínűleg legpicibb Igyli jogosult lesz a támogatásra, és azóta el is fogadták a kérelmünket. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a következő (egyelőre) 5 évben Igylike minden - e születési rendellenessége miatt szükséges - kezelését az IV fizeti és nem a betegbiztosító, tehát nem kell önrészt fizetnünk a kezelések után. Ezenkívül kaphatunk utazási támogatást is a kórházban töltött időre vagy a kezelésekre utazáshoz. 

Mondjuk mókás volt, hogy a határozatról szóló levelet egy komoly "Schweizerische Eidgenossenschaft" (kb. a Svájci Állam) feladóval küldték, mikor megláttam, minimum azt hittem, hogy ki akarnak toloncolni az országból. Bár, így utólag belegondolva, akkor lehet, hogy inkább az idegenrendészeti kommandót küldenék...

Útlevél

Botrány, komolyan, nincs jobb szó arra (van, de az nem szalonképes), hogy három hónap alatt nem képesek elkészíteni egy magyar nyelvű anyakönyvi kivonatot és egy útlevelet legifjabb Igylinek. Tűzhöz közeli forrásaink szerint valami átszervezés miatt több hónapos késésre számíthatunk (pedig ugye eddig sem volt gyors az ügymenet). Te jó ég, mit lehet egy egyszerű, EU szabvány anyakönyvi kivonat magyarításan, és egy tökéletesen közönséges útlevél elkészítésével hónapokig szöszölni?! Lassan a nyaraláshoz már alternatív megoldások után kell néznünk, ha továbbra sem érkeznek meg...

Villanyóra :)

Tudom, tudom, mindenkit ez a téma izgat a legjobban, úgyhogy ezt hagytam a végére. Muszáj elmesélnem, hogy, ... még mindig négy villanyóránk van!
Miután ismét nem történt semmi, bementem egyik reggel a Gemeindekanzlei-ba, és emlékeztettem kedvenc félkarú emberünket, hogy ezzel most mi lesz, mire ő újfent megígérte, hogy akkor majd küldenek valaki leszerelni.
Ehelyett pár hétre rá kaptunk egy levelet, hogy mielőtt a plusz három mérőt leszerelhetnék, hívjak külön egy szerelőt, aki előkészíti a vezetékezést és társait. Ami persze valahol érthető, de mivel ezt egy normál családi ház, ezért körülbelül annyiról van szó, hogy (ha esetleg még nincs annyi) akkor hárommal több sorkapocs kell fázisonként plusz föld és nulla, meg ugyanennyiszer max. egy méter vezeték. Nem több, mint 15 perc, egészen biztos. Miért kellene nekem ezért még külön egy embert hívni, aztán meg utána ők is hívnak valakit? Persze bürokrácia, nyilván.
Úgyhogy újra becaplattam a faluházára, és mondtam, hogy gondolom ők is egy vállalkozót bíznak meg, gondolom ráadásul egy helybélit, szóval nem lehetne-e ezt egyszerűsíteni: megmondják melyik szakival dolgoztatnak, én felhívom, és ő egyszerre megcsinálja az egész hóbelebancot. Éééés, igen, lehet! Ráadásul kiderült, hogy a villanyszerelő a kertszomszédunk (egy idősebb pár) unokaöccse. Itt ugyan akadt egy kis komplikáció, mert a kedves öcsike telefonszáma és címe is a szomszédunknál van, ellenben ő maga soha nincs ott. Mindig csak a szomszédunkat értem el,de végül aztán csak kaptam egy ígéretet, hogy jön ám a fiú, még ebben a hónapban(!). Itt tartunk most. Viszont, cserébe felkeltettük a szomszéd érdeklődését, így egyik délután mikor kint voltunk a kertben a gyerekekkel, egy jó kis ürüggyel - adtak a gyerekeknek egy-egy baseball sapkát - kezdeményeztek egy kis beszélgetést, amiben többek között lecsekkolták, hogy hányan lakunk a házban, megvettük-e, mióta vagyunk svájcban, hol dolgozunk, hol laktunk eddig, milyen színű a..., ilyesmik. Azt hiszem minden kérdésükre sikerült megnyugtató választ adnunk, úgyhogy remélhetőleg szent a szomszédi kapcsolat, és nemsokára már tényleg csak egy villanyóránk marad. Egyébként őrület, hogy van itt vízszerelő-, villanyszerelő-, bádogos- és ki tudja még milyen dinasztia, és ezek mind nagyon-nagyon jól megélnek ebből. Az meg méginkább őrület, hogy egy nyavajás mobilszámot viszont nem tudnak megadni a céges elérhetőségnél, hanem a nagybácsinál csörög a telefon, és keresztül kell menni egy fél állampolgársági teszten, mielőtt kijön a szerelő... 

Mikor legeslegkisebb Igyli megszületett, a kórház értesítette az svájci lakóhelyünk önkormányzatát, akik rövidesen levélben gratuláltak és kérték, hogy amint van útlevelünk, vigyük be, hogy elkészíthessék az ő tartózkodási engedélyét is.

Ekkorra azonban Igylike már a gyermekkórházban volt, így jeleztük nekik, hogy ez most nem fog menni, egyelőre fogalmunk sincs, hogy mikor jutunk el a magyar nagykövetségre, és onnan még egyébként is hónapok kérdése a dolog. Nem csináltak belőle problémát, annyit kértek, hogy ha majd meglesz, vigyük be.

Nagyjából akkortájt, amikor Igylikét végül hazahozhattuk a kórházból, kaptunk egy levelet, amiben örömmel értesítettek, hogy a kanton már el is készítette legkisebb gyermekünk Bewilligung-ját, mehetünk érte. Ehhez nem kellett semmi papír, a születéskor kapott info alapján minden ment a maga útján. Arra is rájöttek, hogy Frau Igyli eddigi papírjában leánykori neve szerepelt (ahogy az útlevelében is), így automatikusan készítettek neki is egy újat. Egy fénykép kell hozzá, meg Igylike igazolványához 32 frank (az övébe nem kell fénykép, ami tök jó, sok értelme úgy sem lenne..) Úgy látszik, az útlevéltől eltekintettek, ez fura, de örültünk neki, eggyel kevesebb gond.

Ahogy elkezdtük tervezni a nyári szünidőt, egyre égetőbbé vált azonban az útlevél kérdése, úgyhogy újra napirendre vettük a berni konzulátus meglátogatását. Időközben nagyot lépett előre a világ, és már nem (mindig) kell a német nyelvű anyakönyvi kivonat hivatalos fordítása, ez egyszerűbbé (és olcsóbbá) teszi az eljárást.

A többi azonban változatlan: berni túra, mindkét szülő, kisbaba (testvérekkel, persze), a parkolás a környéken rémálom, ügyintézők kedvesek, segítőkészek. Ami minimum furcsa, hogy WC nincs a konzulátuson. Persze ez egy kis lakás gyakorlatilag, de azért ottlétünkkor legalább öt kisgyerekes család volt ott, és szinte mindegyikük tett egy kört az épület magasföldszintjén található étterembe (1 frank :)). A másik, ami - főleg a svájci procedúrához képest - nagyon gáz, hogy kb. tíz oldalnyi nyomtatványt kell kitölteni, ott, helyben. A gyerek és a szülő adatait legalább öt külön helyen ki kell tölteni, legalább ugyanennyi helyen aláírni. Konzuli kérvényt kitölteni - minek? Nem egyértelmű, hogyha beadom a kérelmet az útlevélre a követségen, akkor rajtuk át kérvényezem? Nem lehetne, hogy csak egy helyen kelljen valamit kitölteni, aláírni? De legalább le lehetne tölteni a nyomtatvány(oka)t, ott aztán öt perc alatt beadni, leellenőrizni, kifizetni, és viszlát?

De a legeslegfelháborítóbb továbbra is az átfutási idő. 3-4 hónap! Mégis mi telik ennyi időbe? Ottlétünk alatt az egyik apuka próbált puhatolódzni, hogy mire lehet számítani? Mire az ügyintéző néni (nyilván nem ő tehet róla) rezzenéstelen arccal közölte, hogy hát, inkább 4-5 hónapra lehet számítani! Egy születési anyakönyvi kivonat és útlevél elkészítéséhez! Pfff. Hihetetlen.

Viszont! A jó hír, hogy az épülettel szemben lévő sarokban van egy pici pizzéria, ahol egy brutálisan kövér olasz pasi kellemes áron, nagyon finom és elég nagy családi pizzát készített nekünk, nem több, mint tíz perc alatt :)

Kisfiam legnagyobb karácsonyi ajándéka az volt, hogy engedélyezték neki 5 ml anyatej elfogyasztását. Innentől kezdve varázsütésszerűen minden nap jobb lett: 20 ml-ig napi 5 ml-rel emelték az adagot, majd utána napi 10 ml-rel. Ezt a fokozatosságot mi felnőttek persze értjük, de szegény Igylike nagyon nehezen viselte. Akkor már majdnem egy hónapja szó szerint semmit nem ehetett, egy etetésre a testsúlya alapján úgy 80 ml lett volna a normal adagja. Ehhez képest kapott 5 ml-ert. Minden evés után panaszos sírás következett, de azért lassan-lassan növekedett az adag, és úgy 40 ml körül elkezdhettem szoptatni. Anyatejem volt még, de szegényke nem tudta kiszívni, nagyjából az első 5 ml után elfáradt, elaludt. Az lett a megoldás, hogy lefejt anyatejet kapott cumisüvegből. ...úgy néz ki buktam a legpraktikusabb etetési módot. Közben, nagyjából egy hét alatt lecsökkentették a morfiumadagját, a ezután már csak paracetamolt kapott, meg nyugtatókat, hogy el tudja viselni az éhséget.

Ahogy emelkedett az anyatej mennyisége, úgy csökkentették az infúzió mennyiségét. 80 ml-nél leállították az infúziókat, bár a centrális vénát a biztonság kedvéért bent tartották egy minimális átfolyással (1 ml/óra), csak hogy "ne duguljon el" (biztos van szakszerű megnevezése is, de én így tudtam értelmezni az elmondottakat). Mihelyt egy kicsit hízott, kikötötték a centrális vénát is, ott helyben az ágyában. Ekkor már "integrálódni" küldtek minket: először a kórházon belül mehettünk el babakocsival nézelődni, néhány bacival, vírussal találkozni, majd másnap kivihettük a városba is. Másfél órát sétáltunk Zürichben, klassz érzés volt, ekkorra már Kicsi Igylinek is jó napja volt, olyan egyszerűen babás állapot :).

Már csak arra vártunk, hogy hízzon. Az utolsó napokban sokan jöttek hozzánk: egy sebész, aki megvizsgálta a sebet. Vizsgálat közben az osztályos orvos behozott 3 széket a szobába, ettől persze rögtön kivert a víz: mi lesz ebből? A vizsgálat után leültünk. A sebész ismertetőt tartott a fiam jelenlegi állapotáról, a jövőbeli teendőkről (etetés, hozzátáplálás, ha felnőttként hasfájása van a vakbél már nem lehet probléma, mert az nincs neki, kádban nem fürdethetem még, ilyesmikről), és hogy milyen esetben kell azonnal visszahoznom őt.

A szociális háttérfigyelős nővérke megtanított megágyazni a legmegfelelőbb módon. Törölközőket kell lépcsőzetesen aláhajtogatni, rakok majd fel ismertetőt róla, jót tesz minden babának, egy kis fészekben érzik magukat, és az enyhe lejtő segíti az emésztést.

Felkeresett a szociális munkás is, aki elmondta, hogy kérhetünk, és valószínűleg kapunk is utazási támogatást a felvétel és hazautazás napjára, illetve a kórházi kezelés minden 3. napjára. Erről majd Herr Igyli még ír majd részletesebben.

Még egy érdekes látogatónk volt, a katolikus egyház képviseletében. Valójában a nevünk alapján azt gondolta, hogy törökök vagyunk, javasoltam is Herr Igylinek, hogy ezentúl inkább az én németesen hangzó családnevem használjuk. Szegény nénike nagyot "csalódott", amikor mondtam neki, hogy én is katolikus vagyok, de nem gyakorlom a vallásom. Azért próbálkozott egy darabig, nem volt erőszakos, így csevegtem vele egy kicsit.

Január 2-án már határozottan éreztették velünk, hogy nemsokára hazamehetünk. Előre soha nem ígérgettek semmit, csak ha biztos, akkor közöltek bármit, ez így jó. Január 3-án arra mentem be, hogy az éjszaka kihullott a fiam szinte összes haja. Ez persze teljesen normális, a babáknak alig van haja, az én gyerekeimmel is így volt. DE, nem egyik napról a másikra kopaszodtak meg, ellentétben a legeslegkisebb Igylikével. Délután bejött az a nővérke, aki előző nap is bent volt és nála nyílt ki a fiam sebe. Saját bevallása szerint egy életre megjegyzi a fiam, és most is nagy figyelmet szentelt neki. Neki is feltűnt, hogy tegnap még volt haja, ma meg nincs. Újra volt miért aggódni. Megvizsgálta egy orvos, vért vettek tőle. Ne aggódjunk - mondták - az vérvizsgálat eredménye már meg is jött, minden rendben van. Azért veszünk mégegyszer vért, a biztonság kedvéért. Szerencsére azzal is minden rendben volt. Aznap hazafelé nagyon nehéz volt, féltem, most először, és pont egy ilyen apró dolog miatt (utólag már le merem írni, hogy apró dolog).

Január 4-én reggel betelefonáltam, hogy tudjuk-e már, hogy hazahozhatom-e. Tudjuk bizony! Hízott, hozhatom a gyerekülést, vihetem haza kisfiam, CSAK még egy véreredményt várunk!
Herr Igylinek örömmel mondtam a hírt, de féltem. Mi lesz, ha mégse... Úgy volt, hogy egyedül megyek érte, Herr Igyli otthon marad a nagyobbakkal. De nem ment. Az "utolsó százon" feladtam, nem tudtam egyedül elmenni érte, nem lettem volna képes vezetni, nem tudtam volna elviselni, hogyha azzal fogadnak a kórházban, hogy "bocsi, mégse".

Elindultunk. Az osztályos orvos már várt minket, minden eredmény jó, mehetünk haza. Mégegyszer elmondta mikor kell a gyerekorvosunkat felkeresni, és hogy a kórház telefonon és levélben is értesíti őt az eseményekről. Köszönetet mondtunk az orvosnak, nővérkéknek, összepakoltunk és hazaindultunk :).Jó volt becsengetni idehaza a gyerekeknek és Fagyis mamának, ők nem sejtették, hogy hazajön a Kicsike, nagyon nagy volt az öröm! :) Újra együtt volt a család!

A kórházból még jókora átlátszó sebtapasszal a hasán engedték el, amit a gyerekorvos egy hét múlva levett, miután megvizsgálta a sebet. Mi azonban még vagy két hétig mindig újabb tapaszt kértünk rá, ki tudja... Egyszer el is szaladtam vele a gyerekorvoshoz, mert pirosnak láttam. Szerencsére nem volt vele baj, nekem kell csak elhinnem, hogy jól van.

Azóta visszaálltunk a normál kerékvágásba. Kicsi Igylike gyorsan erőre kapott, már túl van az 5kg-on, sokat eszik, többségében anyatejet cumisüvegből. Evés után pedig végre jönnek az elégedettség mosolyai, a kisbabás gügyögések, a legboldogabb pillanatok.

P.S. Ez a poszt nem sikerült túl összefogottra, három csodaszép gyermek mellett nem marad túl sok idő az internetezésre és a jól meggondolt fogalmazásra :).

Mégegyszer nagyon köszönjük családunknak, barátainknak és ismerőseinknek a biztató szavakat, felajánlásokat, segítséget, sokat jelentett nekünk ebben a zűrös időben!