Kisfiam legnagyobb karácsonyi ajándéka az volt, hogy engedélyezték neki 5 ml anyatej elfogyasztását. Innentől kezdve varázsütésszerűen minden nap jobb lett: 20 ml-ig napi 5 ml-rel emelték az adagot, majd utána napi 10 ml-rel. Ezt a fokozatosságot mi felnőttek persze értjük, de szegény Igylike nagyon nehezen viselte. Akkor már majdnem egy hónapja szó szerint semmit nem ehetett, egy etetésre a testsúlya alapján úgy 80 ml lett volna a normal adagja. Ehhez képest kapott 5 ml-ert. Minden evés után panaszos sírás következett, de azért lassan-lassan növekedett az adag, és úgy 40 ml körül elkezdhettem szoptatni. Anyatejem volt még, de szegényke nem tudta kiszívni, nagyjából az első 5 ml után elfáradt, elaludt. Az lett a megoldás, hogy lefejt anyatejet kapott cumisüvegből. ...úgy néz ki buktam a legpraktikusabb etetési módot. Közben, nagyjából egy hét alatt lecsökkentették a morfiumadagját, a ezután már csak paracetamolt kapott, meg nyugtatókat, hogy el tudja viselni az éhséget.
Ahogy emelkedett az anyatej mennyisége, úgy csökkentették az infúzió mennyiségét. 80 ml-nél leállították az infúziókat, bár a centrális vénát a biztonság kedvéért bent tartották egy minimális átfolyással (1 ml/óra), csak hogy "ne duguljon el" (biztos van szakszerű megnevezése is, de én így tudtam értelmezni az elmondottakat). Mihelyt egy kicsit hízott, kikötötték a centrális vénát is, ott helyben az ágyában. Ekkor már "integrálódni" küldtek minket: először a kórházon belül mehettünk el babakocsival nézelődni, néhány bacival, vírussal találkozni, majd másnap kivihettük a városba is. Másfél órát sétáltunk Zürichben, klassz érzés volt, ekkorra már Kicsi Igylinek is jó napja volt, olyan egyszerűen babás állapot :).
Már csak arra vártunk, hogy hízzon. Az utolsó napokban sokan jöttek hozzánk: egy sebész, aki megvizsgálta a sebet. Vizsgálat közben az osztályos orvos behozott 3 széket a szobába, ettől persze rögtön kivert a víz: mi lesz ebből? A vizsgálat után leültünk. A sebész ismertetőt tartott a fiam jelenlegi állapotáról, a jövőbeli teendőkről (etetés, hozzátáplálás, ha felnőttként hasfájása van a vakbél már nem lehet probléma, mert az nincs neki, kádban nem fürdethetem még, ilyesmikről), és hogy milyen esetben kell azonnal visszahoznom őt.
A szociális háttérfigyelős nővérke megtanított megágyazni a legmegfelelőbb módon. Törölközőket kell lépcsőzetesen aláhajtogatni, rakok majd fel ismertetőt róla, jót tesz minden babának, egy kis fészekben érzik magukat, és az enyhe lejtő segíti az emésztést.
Felkeresett a szociális munkás is, aki elmondta, hogy kérhetünk, és valószínűleg kapunk is utazási támogatást a felvétel és hazautazás napjára, illetve a kórházi kezelés minden 3. napjára. Erről majd Herr Igyli még ír majd részletesebben.
Még egy érdekes látogatónk volt, a katolikus egyház képviseletében. Valójában a nevünk alapján azt gondolta, hogy törökök vagyunk, javasoltam is Herr Igylinek, hogy ezentúl inkább az én németesen hangzó családnevem használjuk. Szegény nénike nagyot "csalódott", amikor mondtam neki, hogy én is katolikus vagyok, de nem gyakorlom a vallásom. Azért próbálkozott egy darabig, nem volt erőszakos, így csevegtem vele egy kicsit.
Január 2-án már határozottan éreztették velünk, hogy nemsokára hazamehetünk. Előre soha nem ígérgettek semmit, csak ha biztos, akkor közöltek bármit, ez így jó. Január 3-án arra mentem be, hogy az éjszaka kihullott a fiam szinte összes haja. Ez persze teljesen normális, a babáknak alig van haja, az én gyerekeimmel is így volt. DE, nem egyik napról a másikra kopaszodtak meg, ellentétben a legeslegkisebb Igylikével. Délután bejött az a nővérke, aki előző nap is bent volt és nála nyílt ki a fiam sebe. Saját bevallása szerint egy életre megjegyzi a fiam, és most is nagy figyelmet szentelt neki. Neki is feltűnt, hogy tegnap még volt haja, ma meg nincs. Újra volt miért aggódni. Megvizsgálta egy orvos, vért vettek tőle. Ne aggódjunk - mondták - az vérvizsgálat eredménye már meg is jött, minden rendben van. Azért veszünk mégegyszer vért, a biztonság kedvéért. Szerencsére azzal is minden rendben volt. Aznap hazafelé nagyon nehéz volt, féltem, most először, és pont egy ilyen apró dolog miatt (utólag már le merem írni, hogy apró dolog).
Január 4-én reggel betelefonáltam, hogy tudjuk-e már, hogy hazahozhatom-e. Tudjuk bizony! Hízott, hozhatom a gyerekülést, vihetem haza kisfiam, CSAK még egy véreredményt várunk!
Herr Igylinek örömmel mondtam a hírt, de féltem. Mi lesz, ha mégse... Úgy volt, hogy egyedül megyek érte, Herr Igyli otthon marad a nagyobbakkal. De nem ment. Az "utolsó százon" feladtam, nem tudtam egyedül elmenni érte, nem lettem volna képes vezetni, nem tudtam volna elviselni, hogyha azzal fogadnak a kórházban, hogy "bocsi, mégse".
Elindultunk. Az osztályos orvos már várt minket, minden eredmény jó, mehetünk haza. Mégegyszer elmondta mikor kell a gyerekorvosunkat felkeresni, és hogy a kórház telefonon és levélben is értesíti őt az eseményekről. Köszönetet mondtunk az orvosnak, nővérkéknek, összepakoltunk és hazaindultunk :).Jó volt becsengetni idehaza a gyerekeknek és Fagyis mamának, ők nem sejtették, hogy hazajön a Kicsike, nagyon nagy volt az öröm! :) Újra együtt volt a család!
A kórházból még jókora átlátszó sebtapasszal a hasán engedték el, amit a gyerekorvos egy hét múlva levett, miután megvizsgálta a sebet. Mi azonban még vagy két hétig mindig újabb tapaszt kértünk rá, ki tudja... Egyszer el is szaladtam vele a gyerekorvoshoz, mert pirosnak láttam. Szerencsére nem volt vele baj, nekem kell csak elhinnem, hogy jól van.
Azóta visszaálltunk a normál kerékvágásba. Kicsi Igylike gyorsan erőre kapott, már túl van az 5kg-on, sokat eszik, többségében anyatejet cumisüvegből. Evés után pedig végre jönnek az elégedettség mosolyai, a kisbabás gügyögések, a legboldogabb pillanatok.
P.S. Ez a poszt nem sikerült túl összefogottra, három csodaszép gyermek mellett nem marad túl sok idő az internetezésre és a jól meggondolt fogalmazásra :).
Mégegyszer nagyon köszönjük családunknak, barátainknak és ismerőseinknek a biztató szavakat, felajánlásokat, segítséget, sokat jelentett nekünk ebben a zűrös időben!
