Volt egy reklám régen a tévében, amiben egy korombeli nő húzta a száját a fitneszbérletre, amit vehetne neki a férje ajándékba. ...nagyjából ez ugrik be minden egyes alkalommal, amikor arra gondolok, hogy már nekem is van.
Miután a gyerekprojektet a magam részéről lezártnak tekintettem, elhatároztam, hogy visszaállítom a súlyom a gyerekek előtti állapotba. Hármaska első hónapja miatt egyébként sem az az örömzabálós időszak jött, aztán ahogy helyrerázódtak az események gondoltam, hogy végülis a hasznomra is válhat az, hogy nem híztam meg. Elkezdtem diétázni, majd a célomat elérve szólt egy barátnőm, hogy van egy egy hónapos ingyen jegye a fitessterembe, amit odaadhat nekem.
Svájcban a finessbérlet is drága. Nagyon. A közelünkben lévő terembe sajnos kizárólag éves bérletet lehet venni, nyilván jól megfontolt üzletpolitikai okokból. Egy évre 1200.- chf, csak hogy konkretizáljuk a drága fogalmát. Az egy hónap próba alatt leginkább azt néztem meg, hogy 3 gyerek mellől el tudok-e indulni otthonról. Van bébimegőrzés bizonyos időkben, a közös torna órákra így el tudok menni délelőtt is. Azt hittem, hogy alig lesznek a teremben, de mint mindig: rosszul gondoltam. Rengeteg ismerőssel is összefutottam: falunkbeli anyukák csoportja, ahol előzőleg laktunk, idősebbek is, a kutyasétáltatós néni is a görnyedt hátával, és aki a legnagyobb meglepetést okozta: a postásnénink. Hihetetlen, naív vagyok, azt hittem ezt csak a mérnök- és menedzserfeleségek férjeik tudják kifizetni (hogy ne égjenek be nagyseggű feleségeikkel a céges vacsorán), és erre ott találkoznak titokban a svájciak. Itt a válasz, hogy hol vannak az emberek az utcákról: a fitneszteremben!
