Elérkezett az az idő, hogy újra láthassuk kisfiunkat, bekísértek az osztályra.
Az ágya fölé hajoltunk. Nagyon nekikészülhettünk annak, amit látni fogunk, mert a magam részéről sokkal rosszabbra számítottam. Felemelte a takarót az ápolónő, megmutatta a sebet. A köldök felett egy vonal, nem túl hosszan. A babából kijövő vezetékek száma kettővel nőtt, a centrális vénával és egy katéterrel. Herr Igylivel felváltva simogattuk homlokát, az egyetlen szabad felületet kisfiunkon.
Két szoba volt a részlegen, fiunknak 2 szobatársa volt, első számolásra minden gyerekre jutott egy ápoló.
Intenzív osztály lévén nem lehetettünk állandóan mellette, széket sem szabad bevinni, ha a szomszéd betegen valami nagyobb teendő adódott, kiküldték az összes szülőt. Kb. 5 óra hosszat töltöttünk ott a műtét után, ebből nagyjából fél órát lehettünk kisfiunkkal, annyiszor voltunk kiküldve. Rengeteget dolgoznak az intenzíves ápolók, igen nagy elhivatottságuk lehet, hogy ezt, így, ekkora erővel bírják, ezúton üzenem: tiszteletem mindannyiuknak!
Megkérdeztük, hogy maradhatunk-e estére? Maradhatunk, de nem nagyon veszik hasznunkat. Ezt persze nem így mondták, de ez volt az illedelmesen mondott mondatok között. Két napja voltam ugyanabban a ruhában, bár foglalkoztam az anyatejemmel, de nem eléggé, mégiscsak 6 nappal ezelőtt szültem, lehet, hogy jobbat teszek azzal, ha rendbe hozom magamat, mellgyulladással lázasan nem vagyok hasznára senkinek. Este 9-kor hazaindultunk.
Otthon még frissen büszkélkedtek a vázában a szülés után kapott virágcsokrok, olyan hiányérzetem volt, mint még soha. Nagyobbik Igylifiú még ébren volt, mondtuk neki, hogy Kicsike Igyli a kórházban van, doktorbácsi vigyáz rá.
Kicsit még beszélgettünk, mi történt vele ebben a két napban, aztán lefeküdt aludni. Írtam egy kör-emailt barátainknak, nehogy valaki nagy boldogan érdeklődjön mi újság nálunk, senkit nem szeretnék kellemetlen helyzetbe hozni ezzel.
Eljutottam a saját ágyamig. Hallottam mobilomon az érkező válaszleveleket. SMS is érkezett több is rövid időn belül, egyikre sem tudtam reagálni, sajnálom, pedig nagyon jól esett minden biztató szó, felajánlás, ezúton is köszönöm szépen mindannyiótoknak!
Következő nap.
Az intenzív osztályon csengetni kell, amikor tudnak értünk jönnek. Csengettünk, jött az ápoló.
- Mi vagyunk a szülei Igyli .... - összeomlás, elfelejtettem a fiam nevét, Herr Igyli mentette a helyzetet. Bőgtem, miért itt keressük, mi ez az egész, még mindig nem értek semmit?!
Jól nézett ki a babánk (csöveket, monitort, infúziókat most nem nézzük), persze aludt.
Ápolója köszönt, mihelyt végzett azzal amit épp csinált jön, informál minket. Informálás mindig van, ha meglátják a szülőt, jön valaki. Ha kérdésem van, feltehetem. Érthetően beszélnek, ha akarom, elmondja még egyszer ugyanazt. Gyermekünk éjszakája jól telt, pihent, beavatkozásra nem volt szükség. Hogy nyugodt maradjon, be van nyugtatózva, nem is ébredt fel, míg ott voltunk. Csak álltunk, párszor mások miatt kiküldtek, ki-be járkálás. Kicsike leszedálva aludt. Itt mi nem tehetünk semmit, szerda van, a nagyobb Igylik otthon vannak, menjünk haza, csináljunk most úgy, mint egy család, legyünk együtt, ki tudja mikor lehet még ilyen.
Hazaindultunk, játszottunk egy társasjátékot, majd visszaindultunk a Kicsihez. Nagyon jó hírrel fogadtak, nincs szüksége már intenzív ellátásra, így átvitték a neonatologiára.
Átmentünk hozzá. Hát, ez a neonatológia egy "intenzív light", itt is csak diplomás ápolók vannak, nagyjából 3 gyerekre 2 nővér jut, 2 orvost mindig láttam az osztályon. Itt bevihet egy széket magának a szülő, összecsukható kerti szék, elég kényelmes, ott ülhetek egész nap, de ez még mindig nem a gyerek mellett alvásról szóló osztály.
A nővérke bemutatkozott, tájékoztatott fiamról, megmutatta mit hol találok: széket, szekrényt a cuccainknak, tejpumpát, ilyesmiket. Majd megkérdezte, hogy szeretném-e az ölembe venni Igylikét? Ó, persze!!! Az ölembe tett egy szoptatópárnát, majd odahívott egy kollégáját. ....már sírtam is... két ápoló kell, hogy a 3 kilós gyerekem megfoghassam. Egyik a picit, a másik a kábeleit emelte, végre foghattam! Fájdalmas öröm visszaemlékezni is.
