Általában igyekszünk pozitívan írni Svájcról, a svájciakról. Legtöbbször ez nem is olyan nehéz, ezért is élünk itt már több, mint öt éve.

A mai poszt viszont nem erről fog szólni. Tegnap ugyanis alapos leckét kaptunk (kaptam) egy bizonyos fajta svájci mentalitásból, amiről Frau Igyli már sokat beszélt, talán már írt is.

Az történt, hogy fiunk teljesen belelkesedett a Halloween közeledtétől. Bár mi otthon egyáltalán nem foglalkoztunk ezzel a témával, nyilván az iskolában volt róla szó, vagy az osztálytársai dobták be a köztudatba a témát, de az elmúlt hét teljes Halloween-lázban telt el nála. A móka kedvéért kapott foszforeszkálós csontvázas pizsamát, ez a csontvázas téma egyébként is érdekli mostanában, és megígértük neki, hogy Halloween napján felveheti utcai ruhának is.

Itt svájcban nincs nagy keletje ennek az ünnepnek -itt kezdődtek a problémák is-, de azért egy-két gyerek mindig be szokott csöngetni. Most viszont hogy Igyli-fiú már iskolás, előre számítottunk rájuk, két kisiskolás ismerőssel is meg volt beszélve, hogy jönnek a gyerekek, illetve hogy mi is megyünk.

Este fél hét körül be is futott az alattunk lakó kislány, klassz jelmezben, nagy szatyorral a kezében,  és miután annak rendje és módja szerint kapott egy adag cukorkát, megkérdezte, hogy mehet-e a fiunk vele. Persze legkisebb Igyli is bejelentette, hogy menni akar, de aztán végül őt sikerült otthon tartanom egy kis sütizés ígéretével.

Úgy negyed óra múlva ismét beállítottak a gyerekek, hogy kaptak egy csomó csokit, de csak egy helyen (akikkel meg volt beszélve), mert sehol máshol nem nyitottak nekik ajtót a két lépcsőházban (ez összesen úgy 20 lakás lehet). 

Ekkor viszont már legkisebb Igylit sem tudtam lebeszélni, úgyhogy kapott ő is jelmezt (mivel nem volt hajlandó semmi félelmetesebbet felvenni, ezért az angyalkaszárnyait kapta meg a kabátjára :)) Őt még nem lehet egyedül elengedni a nagyobbakkal, úgyhogy én is mentem velük, de csak jópár méterrel lemaradva tőlük követtem őket.

A következő háznál ahova becsengettek a gyerekek szintén senki sem nyitott ajtót. Nyilvánvalóan otthon voltak, a kicsik nem is tudták a dolgot mire vélni, ráadásul az ott lakó fiúval elvileg az iskolában megbeszélték a Halloweenezést. A szüleiknek erről nyilvánvalóan más véleménye volt. Mikor továbbmentünk, láttam, hogy mindkét utcai ablakon néznek ki a gyerekeik.

Innen még egy osztálytárshoz mentünk, arra már elég nagy volt a forgalom, vagy húsz gyerek meg néhány anyuka lehetett az utcán.

Ezek után jött a lejtmenet. Még egy osztálytárs, ahol a gyerekeknek már leesett, hogy bár tuti otthon vannak ("hallom hogy beszélgetnek"), mégsem nyitnak nekik ajtót.

Ezek után a fiatalok vérszemet kaptak (úgyis passzolt a ruhájukhoz :) és az utca összes házába becsöngettek. Egy helyen a bácsika éppen akkor rázta ki az ablakon az esti abroszt vagy valami olyasmit, nem nyitottak ajtót, nem köszöntek, becsukták az ablakot.

Közben hozzánkcsapódott egy svájci anyuka, két kislánnyal (köztük Ifj. Igyli első (második?) ovis szerelme), innentől együtt indultunk tovább.

Jött két sima nem nyitottak ajtót eset, közbeékelődve egy harmadik kedves nénivel, akit egyáltalán nem ismerünk, de egy-egy cukorkát azért kaptak a gyerekőcök.

Majd jött egy ház, ahol a mi lakásunk előző lakói élnek. Fiatalok, két kisgyerek, egy-egy évvel fiatalabbak a mieinknél, együtt jártak/járnak a gyerekeink és az anyuka Muki-tornára. Apuka (rendőr), kinyitja az ajtót, hurrá! Anyuka is kinyitja az ablakot, ez tuti siker, srácok! Fenéket! Hidegzuhany. Éppen csak bírságot nem kaptunk, amiért zaklatni mertük őket. Apuka ékes egyperces kiselőadást tartott valami olyasmiről, hogy ők nem amerikaiak, és cukrokat majd csak farsangkor fognak osztogatni. Óóóó, hogy szakadjon rád az ég! - de valójában ennél sokkal-sokkal cifrábbat akartam ám írni. 

Csak álltunk a másik svájci anyukával, aki nem szólt egy szót sem, de láttam rajta, hogy ezt azért ő sem várta. Neki ennyi elég is volt, elköszöntek, és elindultak hazafelé.

Mi azért nem hagytuk annyiban, újabb próba. Egy látszólag tök sötét ház ajtajában csengetés után jó egy perc késéssel váratlanul megjelent egy néni, úgy kellett visszafutni hozzá, tőle is kaptak a gyerekek valami apróságot.

Utoljára még egy házat vettünk útba. Mint utólag kiderült, bár ezt akkor én nem tudtam, anyuka, három gyerek, egyiket Frau Igyli tanította furulyázni, a lányok ismerték egymást. Szóval anyuka kijön, én pedig ismét padlót fogtam, amikor ő is kiselőadásba kezdett a gyerekeknek arról, hogy ők bizony nem szeretik ezt a halloween-dolgot, és ezért most ők jól nem kapnak semmit, és blabla.

Hát ennyi volt, vegyes érzelmekkel harcolva hazafelé vettük az irányt, és próbáltam meggyőzni a csapatot, hogy nézzék pozitívan, végülis kaptak csomó csokit, cukrot, jókat mókáztunk. Persze ők is érezték, hogy ez csak fele a történetnek. Utólag átgondolva, megértem, hogy ha valaki nem nyitott ajtót. Bár nem hiszem, hogy nagy fájdalom lenne egy-egy szem cukorkát adni a gyerekeknek, de ha valaki annyira nem akar, ne nyisson ajtót.

De azt, hogy egy két-háromgyerekes apuka vagy anyuka kiselőadást tartson az ő svájciságáról (vagy nem amerikaiságáról), azt, hogy ő egy csoki helyett inkább kioktassa a maximum hétéves gyerekeket az ő világnézetéről, nos ezt nagyon nehezen tudom megemészteni.