Már második éve szorgalmasan járunk mukitornára. Fiam szereti, én nem -unalmasnak találom-, dehát a gyerekért mindent mottóval nem adom fel. Közösségi életnek nyoma sincs, ellötyögünk, aztán hazamegyünk. Az órán 2 vezető van, az egyikük rendes, a másikuk -aki kövér- nem.
Történt egyszer tavaly nyáron, hogy kint a kertben tartotta meg "Kövérke" a tornaórát. Fiam felfedezett egy lakatot a kapun, megrángatta, mint ahogy ez egy 3 évestől elvárható. Erre a Kövérke üvölteni kezdte a fiam nevét, még én is megijedtem, nemhogy szegény gyerek. Aztán egy másik alkalommal megint üvöltött valamiért, már nem emlékszem, csak arra, hogy pislogtam rá "mi a franc bajod van" nézéssel.
És eljött pár hónapja az alkalom, mikor csak annyit kérdeztem az órán a mellettem álló anyukától, hogy "hogy vagy", Kövérke ismét habzó szájjal üvöltötte fiaink nevét. Annyi történt, hogy a fiúk egymásba kapaszkodtak (németül a "wie geht's?" hamarabb lemegy mint magyarul, szóval ennyi idő telt el). Mégcsak nem is püfölték egymást vagy ilyesmi (erre nem is lett volna idejük). Csak néztem Kövérkét, a teremben néma csend lett, senki nem értett semmit.
Óra után odamentem Kövérhez és közöltem vele, hogy ez a mai kiabálás sok volt. Néha otthon is van probléma a fiammal, tudom, hogy néha nehéz vele, de ne üvöltsön. Azt is elmondtam, hogy már többször is kiabált vele, mással nem, pedig svájci gyerek is csinált már a mukitorna alatt hülyeséget. Megsértődve otthagyott.
Mégis mit képzel? Hagyom majd, hogy kedvére kiabáljon a gyerekemmel, pláne indok nélkül? Ha betöri valaki fejét, persze kiabáljon, dehát a semmiért? Alkalomra vágyott egyszerűen, lehet, hogy az zavarta inkább, hogy valakik próbálnak emberi kapcsolatot kialakítani velünk, és gyerekeink lévén szakította ezt félbe.
Az esetet követően visszavett magából, ránk se nézett... hála az égnek :))). És valami fontos dolog történt azóta: az anyukák elkezdtek beszélgetni velem. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés -végülis 2 év után érik az emberben olyasmi, hogy szóbaálljon valakivel, akivel heti szinten találkozik- de azóta több helyre játszani is meghívtak minket. Igen, :), igazi svájciakhoz mentünk vendégségbe játszani. ...na jó, az egyik helyen az anyuka német :) és ők is eljöttek hozzánk (bi-bi-bííí: többször is). Még az esetet követően hazafelé utolért az egyik anyuka és próbálta elmagyarázni, hogy nem kellett volna szólnom, hogy ne kiabáljon (ezek szerint gyorsan járnak a hírek arra is). Nem kezdtem mentegetőzni, mondtam, hogy nem hiszem hogy annyira kifacsart gondolkodás lenne az, hogy hagyom hogy kiabáljanak a gyerekemmel, ezt egyetlen anyuka sem szeretné. Ebben egyetértettünk. Hazáig sem tudott meggyőzni igazáról, viszont azóta is együtt járunk haza :).
A sors fintora, hogy az oviban meghirdették a gyermektornát, 5 éves kortól járhatnak oda a gyerekek. Bár a fiam elvileg még nem járhatna -még csak 4 éves-, de a kedves tanárnő megengedte, hogy az összes többi ovissal együtt menjen, viszont a mukitornát kérte, hogy hagyjuk el. Nem értem miért ne lehetne együtt a kettő, hiszen befizettük mindkettőt, de mondjuk túl nagy fájdalmat nekem nem okozott ezzel a kéréssel. Fiamnak viszont igen, neki ha sportról van szó sosem elég, dehát ha itt ez így működik, hát így kell tenni. (Ettől még minden hétvégén viszem korizni vagy máshova, úgyhogy sajnálni azért nem kell ám Őt :) )
Elbúcsúztunk a mukitornás nénitől, komolyan, az volt a benyomásom, hogy őszintén mondta azt, hogy sajnálja hogy elmegyünk. Kövérke is kezét nyújtotta, spongyát rá, mosolyogtam egyet, végülis a legjobb dolog történt beilleszkedésünk szempontjából azzal, hogy kiabálós alkat :).
