Esős vasárnap volt, délután azért mégis lementünk egy kicsit a gyerekekkel focizni. Bár ne tettük volna...
Közvetlen a házunk melletti kis játszótérre mentünk, fociztunk, fogócskáztunk, szépen eljátszogattunk. Egyre jobban esett az eső, ezért úgy döntöttünk ideje bemennünk. Legelöl 3,5 éves kisfiunk szaladt, utána Herr Igyli, én követtem őket és leghátul 16 hónapos kislányunk totyogott.
És ekkor jött a rémálom: második emeleti szomszédunk kinézett az ablakon, majd felmászott az ablakpárkányra és ugrott.
Sikítottam attól a pillanattól, hogy mászott, igazából a fiam után akartam szólni, hogy álljon meg, de hang nem jött ki hirtelen a torkomból.
Szerencsére ifjabb Igyli kezéből elgurult a labda, nem esett rá a zuhanó test. Herr Igyli a zuhanástól látta az eseményt.
Először a gyerekeink ellenőriztük, biztonságos helyen álltak, majd segítségért kiáltoztunk. Mobil -éppen akkor- nem volt nálunk. Hirtelen ötlettől vezérelve az összes csengőt megnyomtam a szomszédos társasházban. Bár a parkoló tele volt autókkal, elég egyértelmű volt, hogy sokan vannak otthon, mégis csak egyetlen ember jött le.
Eközben hallottam a kizuhant férfi fájdalmas üvöltéseit: él - gondoltam.
Nemsokára a férfi felesége is leszaladt, volt nála mobil –talán sejtett valamit???- hívta a mentőket. A szomszéd házból ekkor érkezett le az az egyetlen ember, gyerekünk játszótársának anyukája, mondtam hogy már telefonált a feleség, így ő visszament, nem tehetett volna amúgy többet. 3 hete szült, és mégis ő volt az egyetlen, aki lejött.
Herr Igyli bevitte a házba a gyerekeket, én pedig odamentem a férfihez. Oldalára érkezett a zuhanás után, keze természetellenesen kicsavarodva teste alatt. Lábait mozogni láttam, fejét is forgatta, kértem ne mozogjon. Ő pedig vizet kért, felesége szaladt is. Amíg egyedül voltam a férfival azt mondta: „scheiss Schweiz”, és ezt vagy százszor. Nehéz itt egyedül, de nem ennyire...
Visszaért a feleség egy pohár vízzel, mit tehettem, nem téphetem ki a kezéből, mondtam hogy nem lehet, de gondolom teljesíteni akarta minden vágyát. Fekve ivott pár kortyot.
Aztán a mi házunkból is kijött egy szomszéd, hozott esernyőt, pokrócot. Betakartuk, én a hátánál „tartottam” -mármint hogy ne mozduljon meg-, felesége pedig a fejét.
Először a rendőrség ért ki, miután megláttak minket az egyik rendőr szaladt is a kereszteződéshez, mert az utcánk megközelítése nem túl egyértelmű, gondolom a mentőnek sietett a segítségére.
Megérkezett a mentő. Időben nem tudom mennyivel a baleset után, talán 8-10 perc lehetett? Nekem soknak tűnt. Miután jött az orvos felálltam, felcsengettem Herr Igylinek, hogy engedjen be. Nem nyílt az ajtó. Néztem ahogy ellátják, próbáltak közös nyelvet találni, arra a kérdésre nem tudott válaszolni a férfi, hogy hol fáj neki. Végig eszméleténél volt, de sem angolul, sem németül nem beszélt, az egyik rendőr még spanyolul próbálkozott. A feleség ekkor nem volt ott, nem tudom mikor és hova tűnt.
Másodjára csengettem fel férjemnek és akkor megjelent a bejárati ajtónál, nem tudtak bemenni a lakásba, mert nálam maradt a kulcs. Eszembe se jutott, szegénykék egész idő alatt a lépcsőházban voltak, próbáltak játszani, programként kislányunk lépcsőt mászni tanították.
Elköszöntem az egyik rendőrtől, mondtam hogy láttuk az egészet, meg megmutattam a kapucsengőnk és hogy szemben lakunk a sérülttel.
Felmentem, ruhám, hajam csurom vizes volt, rendbe tettem magam, majd nyugtatásképp beraktunk egy mesefilmet, és „családi mozidélutánt” hirdettünk. Ropit, csokis nápolyit, pattogatott kukoricát raktam ki. Remegtem még ekkor is.
Pár perc múlva kopogott 2 rendőr, kérték az adatainkat, majd elmentek.
A mentő még állt a házunk előtt, talán 10 perc múlva indulhatott el. Később megtudtuk, hogy csak a focipályáig vitte a mentő, onnan helikopterrel vitték Zürichbe az egyetemi kórházba.
Moziztunk, bár nem láttam semmit a filmből.
Még a film alatt csengettek, két rendőr jött, hogy felvegyék a vallomásunk. Felvilágosítottak jogainkról, elmondták például, hogy nem kell vallomást tennünk ha nem akarunk, kérhetünk tolmácsot is, de ha nem bánjuk próbáljuk meg szépen lassan németül most, mert 2-3 óra lenne, mire a tolmács ideérne. Ha segítenénk az jó lenne. Nyilván nem esett nehezünkre közreműködni, megpróbáltunk mindent németül, és ők is igyekeztek segíteni angolul. A vallomás lényege az volt, hogy nem "segédkezett" senki, a férfi egyedül állt az ablakban, mi -illetve én- úgy láttam, hogy saját akaratából ugrott. Azt kérdezték még, hogy kiabált-e zuhanáskor, erre visszakérdeztem, hogy ez miért fontos, azt mondták, hogy akit kilöknek az előtte is kiabál. Ez a férfi csak a zuhanás alatt kezdett el kiabálni, ezt megelőzően én sikítottam, magamtól nem hallottam, de biztosak vagyunk benne Herr Igylivel, hogy előtte nem kiabált.
A rendőrök elmentek. Egy dolgunk maradt: kideríteni, hogy 3,5 éves gyerekünk mennyit látott, mennyit fogott fel az eseményekből. Ő maga nem sokat beszél róla, férjem mondta, hogy a lépcsőházban míg játszottak mondta, hogy a hangtól nagyon félt.
A zuhanó test huppanása, a mi segélykiáltozásunk vagy a fiatalember jajveszékelése???
A szomszédunkról jelenleg nincs hírünk, én élve láttam utoljára. Este mondtam Herr Igylinek, hogy majd átcsengetek a héten érdeklődni. Lebeszélt róla, szerinte az a minimum, hogy átjön a feleség. Végülis igaza van.
Haragszom, haraggal gondolok a tegnapi napra, emellett persze azt is, hogy épüljön fel erőben egészségben ez az ember, de hogy tehette??? Úgy értem, hogy a fiam előtt hogy tehette ezt? Felnőtt ember, azt tesz magával amit akar, de láttam hogy kinéz, persze lehet, hogy igazából már nem látott, csak nézett, de nem tudom megérteni, hogy nem mérte fel, hogy ott van 2 gyerek, játszottunk, nem voltunk hangtalanok. Szerencse, hogy az elguruló labda miatt a fiam nem pont ott állt, ahova ő zuhant, így is pár méterre volt csak onnan.
...és kabát volt rajta, ezt csak így utólag megjegyzem, én ha kabátot veszek, akkor általában az ajtón megyek ki...
Még egy észrevételem volt ezzel a nappal kapcsolatban: utcánknak ezen a szakaszán két 4 emeletes, egyenként 12 lakásos társasház van, a baleset (?, csak még mindig nem akarom kimondani, hogy öngyilkosság) idején tele volt a vendégeknek fenntartott parkoló, tehát sokan voltak itt és mindössze két ember jött ki. Szó sincs arról, hogy valaha is rossz hangokat hallottunk volna abból a lakásból, sőt, még hangokat se hallottunk, kiderült, hogy mikor először láttuk őket már 3 hónapja itt éltek.
Akinek a lakása elé esett, az is itthon volt, mert mikor már mentem fel akkor kikukucskált az ajtón. És azelőtt??? Vagy csak a vasárnapi matinét szolgáltattuk neki? Nem jutott eszébe kiszólni az ablakon, hogy „segíthetek” vagy „hívjak mentőt?”? Harag és félelem. Mégis ennyire egyedül vagyunk???
