Próbálok visszaemlékezni mikor is volt utoljára olyan nap, amikor egyedül mentem valahova 1 óránál hosszabb ideig. Fiam 3 éves és 3 hónapos, úgyhogy 3 éve, 3 hónapja és néhány napja nem volt rá példa.
Múlt héten Herr Igyli azzal a hírrel jött haza, hogy High-End Show lesz Zürichben. Tavaly is voltunk, emlékszem, a csomagtartóban bent volt a szüléshez összekészített csomagom, akkor már az utolsó napokat rúgtam terhesen. Az idén nem sikerült családtagot idevarázsolni, hogy legyen aki vigyázzon a gyerekekre, így nem is nagyon lelkesedtem a show hírének hallatán, hiszen ez úgyis Herr Igyli hobbija, majd elmegy rá egyedül.
Aztán Herr Igyli tett egy ajánlatot: menjek el szombaton a kiállításra, fotózzak, jegyzeteljek, Ő pedig vasárnap megy el és majd utána egyeztetünk. A történet szépsége, hogy ez Herr Igyli hobbija igazából, nekem meg nem esik nehezemre órákon át zenét hallgatni és elmondani véleményem egy adott rendszerről. Először nem mentem bele, merthát a hétvégén legyen egy nap, amikor mindannyian együtt vagyunk. Aztán csütörtök reggel kisfiam fekve-hisztizős programja után bámultam a plafont és megfogant a gondolat: ideje elmennem itthonról pár órácskára :).
Szombaton felkeltem (...persze nem magamtól), csináltam reggelit, sőt, egy sütit is összedobtam (ehető lett). És innen valami varázslat következett: sminkeltem, öltöztem -nem játszótéri mezbe- magassarkút húztam és indultam. Azt, hogy a játszótéri dzseki-mellényem vettem fel, már csak a kocsiban bántam, hiszen van normális, női szabású kabátom is, aminek lehet hogy nincs egy homokozóban összekoszolt cumi a zsebében. Persze kapásból rossz irányba mentem, megszokásból a heti bevásárlás útvonalán indultam el, gps-ben a néni mondott is pár rosszindulatú megjegyzést. Útközben felvettem kedves magyar anyukatársam, akit szerintem először szintén a szabadnap lehetősége érintett meg.
Megérkeztünk a hotelba (nagy szó, mert parkoló találni ezen a helyen valami hatalmas dolog). Rövid körbenézés után el is kezdtünk hallgatózni. Ja, első helyen oda is jött hozzánk egy forgalmazó, hogy két nő mit keres itt, szokatlan látvány neki az ilyesmi. Ó, ha tudná, hogy mekkora szó ez nekünk...
Szóval az első hely már ismert volt nekem, emlékeztem rá tavalyról. Kedves, mellényes bácsika árulja a pár ezer frankos hangfalait. Jól szólnak. Aztán a többi szobában is jól szóló hangfalak, majd rátaláltam kedvencemre, a Trióra.
Gyönyörű látvány, én tudom hogy szépen szól, mivel egy ilyen Triónak kedves magyar tulajdonosa egyszer megmutatta az övét, szerelmes nap volt az, emlékét őrzöm azóta is. Sajnos akárhány kiállításon láttam ezt a gyönyörűséget, a hallgatása nem maradt élmény: egyszerűen igénytelen, ordító hangerőre állítják, szinte élvezhetetlen. (A zenétől ezeken a helyeken el kell tudni vonatkoztatni, ha a fülemnek nem kedves -mondjuk ki: pocsék- zene szól is meg kell hallani a hangfal tudományát (vagy tudatlanságát). Itt Zürichben is ordított a szerencsétlen gyönyörűség, pedig pianissimo többet tudna mutatni. "A kevesebb néha több".
Búcsúzóul kifelé jövet odamentem a magyar résztvevőkhöz, ahogy elnéztem kábeleket hoztak magukkal. Bizti kedvéért tettem egy próbát "hátha" alapon. "Hoztak magukkal Túró Rudit?" kérdésemre egyből láttam, hogy igazán sajnálja most magyar honfitársam, hogy nincs nála, biztos vagyok benne, hogy adott volna. No sebaj, jövőre újra megpróbálom :).
Elindultunk hazafelé. Azt hiszem, kedves ismerősöm is megfertőztem egy kicsit, szerintem eljön velem jövőre is.
Mikor egyedül maradtam a kocsiban hazafelé, gyönyörű látvány tárult elém: sötétkék ég, tiszta idő, telihold, már havas Alpok, imádom. Eszembe jutott, hogy kb. 17-18 évesen zenélni voltam valahol a Bodeni-tó németországi partján, egy kiránduláskor a tó szélén álltam, tiszta időben, télen. Valaki a csoportból átmutatott a túlpartra és azt mondta: "az már ott Svájc". Hű, akkor én még nem is jártam Svájcban. Arra gondoltam, hogy "de szeretnék egyszer ilyen helyen élni". És lám: ilyen helyen élek. Döbbenet a felismerés. ...igaz nem zenélhetek, de ... hallgathatok sokmindent :).
Még a nap kezdetén azt gondoltam, hogy lelkiismeret furdalásom lesz, kétgyerekes anyuka mit kószál egész szombaton egyedül, de nem így lett. Lenyugodtam. Azt hiszem dackorszakos gyerekemnek is jót tett ez a kis szünet. Jó volt hazaérni, jó volt, hogy a gyerekek örültek nekem (...persze hoztam ám nekik ajándékot: fiam világítós nagyítót, lányom csili-vili-rózsaszín labdát kapott :) ) és a legjobb az volt, hogy Herr Igylivel volt beszélgetési téma, aminek nem volt köze a gyerekek bioritmusához.
Hát ilyen egy nap, amikor a férjem hobbiját űzöm :).
