Ha már így szóba került...
Ha hivatali ügyintézésre kerül sor, akkor engem rendszerint kiver a víz. Lehet rossz beidegződés, de valamiért egyből a várakozás, mérgelődés, zaklatás, és a sikertelenség érzései öntenek el. Meg kellene tanulnom megváltoztatni ezt a Pavlovi reflexet. Svájcban -idáig- így zajlott mindegyik hivatalos intéznivalónk:
Ügyfélszolgálatra beérkezve jön a néni az ablakhoz, megkérdezi mit segíthet, odaadom a papírt, elviszi, csinál róla másolatot, berakja a mappába, ír valamit és jön, visszaadja a dokumentumot, majd elköszön. Ennyi. És akkor is ennyi, hogyha pénteken délután, zárás előtt 15 perccel megyünk (ilyenre is volt példa), semmi megjegyzés vagy "zárás előtt fél órával már nincs ügyintézés".
Még régi lakóhelyünkön történt az eset, hogy babakocsival mentünk az ifjabbik Igylivel, az ügyfélszolgálaton mondta a hölgy, hogy sajnos azt a dolgot, amiért mentünk nem nála kell intéznünk, hanem az emeleten lévő kollégájánál. Kinézett az ablakocskáján, majd mondta, hogy "de látom babakocsival vannak, felszólok a kollégának", még a nevünket kérdezte meg, hogy a telefonba tudja mondani melyik mappát hozza a kolléga. Zavaromban nem is tudtam követni az eseményeket. A kolléga lejött, elkérte a papírt amit vittünk, berakta az aktába, szép napot kívánt és ment is vissza. 5 perc sem telt el és kész voltunk.
