A szabadság útjai (Revolutionary Road).
A nagy probléma. Mit is kezdjen egy fiatal férfi az életével, családjával, álmaival, ha már van egy háza, csinos felesége, két gyereke, autója, biztos, de nem túl izgalmas munkája? Mit is kezdjen magával a felesége, aki "hirtelen" otthon találja magát, gyerekeket nevelve, főzőcskézve, férjére várva?
Ez idáig elég érdekes, nem mondanám, hogy néha nem gondolkozom el hasonlókon, szerintem sokan járnak még többé-kevésbé hasonló cipőben.
A film nagyon jól kezdődik, pörgősen, izgalmasan, magával ragadóan. Leonardo DiCaprio és Kate Winslet jól veszekednek, néha nekem már kicsit sok is. A többi színész is jó, meg a figurák, a köpönyegforgatós öreglány (Kathy Bates), és a film által vázolt problémára másféle megoldást találó férje.
A matematikus pasi mókás (Michael Shannon) egy darabig, ő mondja meg jól a nagy igaszságokat, meg beszól mindenkinek, bár ha olyan nagy pofája van, akkor éppen már nem kellett volna megőrülnie anyutól.
Ami nem tetszik, hogy a kezdeti a nagy boldogság után nincs átvezetés, hogy mégis mi is lett elrontva, bár lehet hogy nem ezt akarták megmutatni. Azért valami lehetne. A sztori alakulása sem tetszett, egy idő után teljesen irracionálisak lesznek a szereplők, bár lehet hogy ez realisztikus az adott környezetben, de én inkább eltúlzottnak érzem. Végülis ez is egy lehetséges megoldás, éppúgy mint a baráti házaspáré, vagy az ingatlanos nyanyát lehalkító férjéé.
Ami annyira nem jó, hogy a kezdeti pörgés lelassul a végére, kicsit vontatottá válik az egész (persze ez kell a történethez, de ez nekem kicsit sok), ráadásul a zene is borzalmasan egyhangú egy idő után. Néhány dolog úgy tűnik mintha csak úgy be lenne dobva a pillanat kedvéért, aztán nincs tovább, pedig talán ki lehetne fejtegetni a szálat.
Megnézni mindenképpen érdemes, sőt, talán nem is csak egyszer. Az a fajta film, ami még jópárszor eszébe jut az embernek, és jókat lehet róla beszélgetni. Nem rossz.
