igyli

Elég régen nem írtunk már erről a témáról, aminek több oka is van, egyrészt nem történik semmi :), másrészt pedig mindenféle egyéb, pl. az építkezős-átalakítós projekttel vagyunk elfoglalva, meg persze a három gyerek egyébként is elég jó alap elfoglaltságot biztosít.

Nagyobbik Igyli fiú idén ötödikes lett, még kimondani is sok, ezzel átköltöztek a másik iskolaépületbe, ahova az 5. és a 6. évfolyam jár.
Idén volt egy kis év eleji össznépi szülői, ahol már volt némi szó a hatodik után esedékes továbbtanulási kérdésekről is. Ami érdekes volt, hogy bár hivatalosan az idegen nyelv nem számít bele a figyelembe vett átlagba, azért a tanárok figyelembe veszik annak eldöntéséhez, hogy milyen szintű folytatást javasolnak. Ez mondjuk logikus, hiszen pl. a gimiben továbbra is nagy súlyt fektetnek a nyelvekre, így hiába üti meg valaki a kellő átlagot, ha pocsék angolból és franciából, könnyen akadhatnak gondjai a későbbiekben. Arról nem is beszélve, hogy itt sokkal nagyon a szintugrás az átalános és a gimnázium között.

A másik téma ami nagyobb visszhangot keltett, az a dolgozatokra ráírt osztályátlag volt. Pontosabban annak eltörlése. Eddig ugyanis minden dolgozatra rá volt írva, hogy mennyi az osztályátlag. Mi ezt jónak tartottuk, mert mindig volt egy referencia, illetve a mi gyerekünknél egy nagyjából fix eltérés ahhoz képest, így elég könnyen meg lehetett állapítani, ha valami zavart keltett az erőben.

Na ezt most eltörölték, mondván, hogy a gyengébb képességű gyerekek, akik folyamatosan az átlag alatt voltak, mindig negatív visszajelzést kaptak a teljesítményükről, ami károsan érinthette a motivációjukat, meg a személyiségüket. Részemről, ha nagyon szemét akarok lenni, azt mondanám, hogy azok személyiségében akik folyamatosan az átlag alatt voltak nagy kárt már nem lehet tenni, de persze ez csak trollkodás. Egyébként tényleg volt egy-két szülő, aki jelentkezett, hogy náluk ez probléma volt, és a gyereke mindig ki volt bukva az eredménye miatt. Mondjuk ilyen esetben simán szólhatott volna a tanárnak, hogy legyen szíves ne írja rá az átlagot a dolgozatra. A legtöbb szülő inkább nem értett egyet a döntéssel, dehát PC-nek kell lenni, na.

A tanárok még azzal is próbáltak érvelni, hogy ha hirtelen változás áll be a teljesítményében valakinek, úgyis szólnak. Ezt viszont én úgysem hiszem el, mert nem egyszer volt már, hogy bármi, ami átlagos szinten van, az pont jó, többre nem is kell törekedni. Simán elképzelem, hogy ilyesféle riasztást csak akkor kapnánk, ha piros zónába érnének a jegyek (ez valahol 3.75 vagy 4.0 alatt van), az meg már rég rossz.

Idén jó kis tanárkavalkád lesz Igyli-fiúnál. Az első félévre kapnak egy új tanárt, ahogy kétévente szokás, viszont ő csak átmeneti megoldás, mert fél év után jön az igazi, a maradék másfélre. Nem mondom, hogy optimális, de majd meglátjuk mi sül ki belőle.

Az első féléves tanárnéni egyébként egy fiatal nő, meglehetősen up-to-date a jelenlegi trendekkel, szemben az előző évi fapicsával. Így aztán van nekik zárt webes fényképalbumuk, ahová mindenki posztolhat mindenféle fotókat, lehet emailben küldeni házi feladatot, és a szülőiket is doodle-ben szervezte meg. Ha már itt tartunk, idén tanulnak egy kicsit programozgatni is scratch-ben, meg volt már szövegszerkesztős feladat is. Persze fiunk nagy mellénnyel bejelentette, hogy a scratch az már a kisujjában van, mire azért felvilágosítottam, hogy utoljára egy éve nyúlt hozzá, valószínűleg már az ikonját sem találná meg az asztalon. Szóval, ha már így vagánykodott, akkor kicsit rá is gyúrhatna nehogy csúnyán beégjen :).

Ami még újdonság, hogy az egész heti házi feladatot egyszerre kapják meg, és a hét végére kell vele elkészülniük. Hogy ki mikor írja meg, az rájuk van bízva, nyilván arra megy ki a dolog, hogy tanulják meg beosztani a feladataikat.

Elsőre furcsának találtam, de már hozzászoktunk, hogy mindig pénteken kapják meg a héten írt összes dolgozat jegyeit. Az eddigi tanárok pont fordítva csinálták: pénteken soha nem kaptak jegyet (meg házit sem), nehogy keresztbe tegyen a nyugis hétvégének.

Igyli-lányka is második évét tapossa már a suliban, nagyjából hozza az ő nyugis és laza formáját. Az ő tanárnénijén néha meglátszik a tapasztalatlanság, azt elsőben már írtuk, hogy nem vette észre (vagy nem javította ki), hogy rosszul tartotta a ceruzát, aztán idén meg azt vettük észre, hogy az egyest pl. totál fordítva írja: alulról kezdi, és a pipával fejezi be. Az ilyeneket Igyli-fiú régi motoros tanárbácsija kb. egy hónap alatt letisztázta. Egyébként viszont annyira megy minden a maga útján, hogy nincs is igazán említésre méltó esemény. Éredekesség, hogy bár jegyeket még ebben a félévben nem kapnak, azért a dolgozataikat ugyanúgy pontozzák, szülőin pedig majd mutatnak róla szép statisztikákat (ott vannak jegyek is, csak hozzáfűzik, hogy azokat ne nézzük meg, haha).

Sport terén akad némi változás, Igyli-fiú hosszas nyűglődés után abbahagyta a szertornát. Nem annyira a tornával volt a baja, mint inkább a társakkal és a tanárokkal, sokszor -szerinte- értelmetlen vagy unalmas dolgokat kellett csinálni, utóbbit mondjuk könnyen el tudom képzelni. Az izgalmasabb részek, a szaltók és hasonlók csak később jöttek volna. Hozzájárult ehhez az is, hogy lassan (vagy nekünk inkább gyorsan) elkezdett kiskamaszodni, és ez néhány esetben nem könnyítette meg az együttműködést a tornatanárokkal. Szülői szempontból azt kell mondjam, annyira nem bánom a döntését. Egyrészt a tanárok legtöbbször a híres svájci anti-flexibilitás mintapéldái voltak. Másrészt szervezésben és kommunikációban sem jeleskedtek nagyon, sokszor volt, hogy egymást hívogatták az anyukák, hogy akkor most hol/mikor is lesz ez a fellépés, vagy pontosan hánykor találkozunk, aztán mikor ezekre rákérdeztünk, akkor a válasz az az volt, hogy minden benne van a fél évvel ezelőtt kiküldött éves programban. Hát, köszi. Ami még zavart, hogy folyamatosan kötelező programokat szerveztek: ilyen fellépés itt, olyan verseny ott, persze foglaljuk le a hétvégét, mondjuk meg előre egy évre melyikre megyünk, aztán vigyük is el a kölyköket, hogy aztán az egész elszúrt hétvége alatt legyen egy kétszer félperces gyakorlat, amiben csinálnak öt bukfencet meg felugranak három dobozra. Megértem, hogy ha a komolyabb/nagyobb csoportokban ez van, aki odáig eljut, az egyrészt már valószínűleg komoly(abb)an gondolja ezt az egészet, jobban elköteleződött, másrészt ha már jópár éve csinálja, talán van is mit megmutatni. De ezen a szinten nekem ez egyszerűen túl soknak tűnt.

A karate még mindig megy, de összetűzések itt is akadtak (erről már írtunk), és azóta is volt esemény (erről majd még írok máskor). Az előző eset után a versenyzési kedv némiképp alábbhagyott, úgyhogy ki is hagytunk néhányat, de reményeim szerint azért a karate marad hosszútávon. Tudom, hogy nem a legjobb indok, de főleg Igyli-fiú esetében egy két agyatlan osztálytárs néha-néha bepróbálkozik ezzel-azzal, és ilyenkor azért meglehetősen jól jön, hogy elég jól meg tudja védeni magát.

Mivel az úszótanfolyamokból már kinőttek, maradt egy-két szabad délután, ehelyett nemrégiban Frau Igyli talált egy közeli röplabda-egyesületet, ahova egy pár hete már járnak a gyerekek. A röplabda nem igazán nagy svájci nemzeti sport, így nincs is nagy tülekedés a helyekért, viszont cserébe nagyon örültek jelentkezésünknek. Részünkról jó, hogy van egy jó kis átmozgató csapatsport a pakliban, Igyli-fiúnak pedig a röplabda mellett az is tetszik, hogy egy csomó csinos lány van a csoportban :)))

Nos, ugye a svájciak nem a flexibilitásukról híresek. Sok jó dolgot el lehet róluk mondani, de ezt nem. Általánosságban irtóznak minden nem tervezett, nem hosszan átgondololt, neadjisten rögtönzött dologtól, még akkor is, ha a sok gondolkodás után sokszor a végeredmény ugyanaz lesz, mintha simán csak belevágtak volna. Persze van amikor tényleg számít az átgondololtság, és ez azért hosszú távon és bizonyos területeken hasznos tud lenni.

Most ez arról jutott eszembe, hogy legkisebb Igyli lassan három éves lesz, és úgy gondoltuk, ideje lenne valami közösségbe járnia. Persze a hivatalos ovi majd csak két év múlva lesz esedékes sajnos, így marad a Spielgruppe mint elérhető árú óvodai előkészítő. Két számításba jövő hely van a közelünkben, az egyik a mi falunkban, a másik a mellettünk levőben, ahová a nagyobbik gyerekek is jártak. A helyi játszócsoportban már nem volt hely, és ők is előírják a betltött harmadik évet. A szomszédos falu játszócsoportjában is ugyanaz a korhatár, de mivel ott régebbről ismernek már minket, ezért rákérdeztünk, és már mehettünk is egy próba-délelőttre (azaz, ugye két órára).

Természetesen kiderült, hogy kisfiunk szuper aranyos és nagyon jó fiú, meg ugye hely is van, hát így esett, hogy most már hetente egyszer két órára ő is jár a "bimm-bammos iskolába" (azért hívjuk így, mert a terem a templom alagsorában van, és azért iskola, mert ugye a nagyok is oda indulnak reggelente).