Él. ... most ennek örüljek?
Egészen hihetetlen módon kb. 2 hónapig semmi hírünk nem volt a fiatalemberről, aki a fiamtól néhány méternyire esett, mikor saját akaratából kizuhant az ablakon.
Az esetet követően beszéltem itt élő magyar barátunkkal, pszichológus, ellátott tanácsokkal hogyan beszéljük meg Ifj. Igylivel az esetet. Testvérem is megkereste régi pszichológus ismerősét, ezúton köszönöm mindkettejük tanácsait! Használtuk is a tanácsokat, 3 és fél éves fiunk nagyon is tisztán látott mindent.
Legóval játszottuk el az esetet: az ifj. Igyli-t alakító figura, miután hazaértek lego-apuval és lego-tesóval, véletlenül kiesett az ablakon. Szerencsére 2 szakember is előre figyelmeztetett, hogy így fog történni, mert amúgy is a szívroham és a sírás kerülgetett ezalatt a furcsa játék alatt. Erősítettük fiunkat, hogy itt vagyunk, vigyázunk rá és nem eshet baja. Erre egyszercsak elkezdett sírni és ezt mondta: "Nem tudtam segíteni a bácsinak".
Még a rendőr a vallomásunk alatt állította, hogy az ennyi idős gyerekekben ez nem hagy nyomot. Gondolom nincs valami nagy pszichológiai kiképzés a rendőrségnél, de azért remélem hosszú távon így lesz, mivel pár hétig igenis ezen járt a kicsi esze. Mostanra már egyáltalán nem téma, akkoriban beszéltünk róla sokat, amikor a gyerek szóba hozta. Néha napján eszébe jut, kérdez: "-a bácsi butaságból esett ki?" "-igen, a bácsi butaságot csinált."
Ami azt illeti, felnőtteknek hozzáfűzök még erről a "butaságról" egyet és mást...
A találkozás ezzel az öngyilkosjelölttel egy szép napos délután történt, családostul ültünk a házunk előtti kertben. Megláttam, felpattantam ültemből. Szó szerint bámultam. Felesége odasétált, no, nem azért hogy bármit is mondjon, hanem hogy bedobja a szemetet a konténerbe. Pillantásom nem kerülhette el, ennél feltünőbben senki nem nézte még. Végre kinyögtem egy "hogy vagy?"-ot. Egyből gondolta, hogy nem rá vagyok kíváncsi, a válasza alatt "mindig jobban" a férjére mutatott. A férjnek a keze még mindig gipszben volt, legalább 15 kilót fogyott (nem volt előtte sem kövér), sántít. Közelebb is döcögött és kinyögött magából egy "danke" szót.
"Danke"??? szívem szerint középső ujjamat mutogattam volna neki. A "bitte" ez esetben elmaradt.
Most komolyan, mit kell ilyenkor mondani?
1. -Jaj, máskor ne csinálj ilyen butaságot?
2. -Legközelebb csináld a négy fal között?
3. -Menjél haza ha itt nem tetszik valami?
4. -Majdnem a fiamra estél és azóta próbálom megértetni a gyerekemmel, hogy nem esik ki az ember "csak úgy" onnan?
Később még találkoztam vele a liftben, a hosszasnak tűnő 2 emeletnyi út alatt szemügyre vettem a könyökét. Nem szeretek tippelni, így megkérdeztem hogy "-hogy vagy". 2 év rehabilitáció után talán meg tudja majd mozdítani a karját.
Haragom nem múlt el. Sajnos félelmem viszont lett egy pár azóta, volt hogy arra lettem figyelmes, hogy a séta alatt kizuhanó ember röppályáját számolgatom és az alapján döntöttem el hol tolom a babakocsit a kicsivel és hol bringázzon mellettem a másik gyerek. És most már zárom az ajtót, egyszer már beborult az agya, ki tudja, legközelebb átszalad hozzánk... Gondolom ezek a "parák" elmúlnak majd.
Ami olyan "svájcias" abban ami utána történt: senki az ég adta világon nem beszélt róla. Legalább másfél hónap után szólított meg az a nő, aki az esernyőt hozta ki míg nem jött a mentő. Akkor ő sem tudott még semmit, csak annyit, hogy a szomszédos kórházban nincs, mert az ismerősével végignézette azt. Annyit beszélt még, hogy a társasház tulajdonosa felmondta az albérletet velük. Ezt az információt halkan és gyorsan mondta (extra-svájcer dialektusban), nem voltam biztos benne, hogy jól értem. Még a másik szomszédunk -3 lakás van egy emeleten- kérdezett meg egyszer, ő először azt hitte a férjem ugrott ki, mert tőlünk látta elmenni a rendőröket. Aztán letisztázták akkor, mikor látták dolgozni menni a férjem. Kivárták míg kiderül magától ki is ugrott valójában, nem egy kíváncsiskodó szomszéd, ugye?
Ja, vicc az, hogy az eset után leeresztve volt a redőnyük éjjel nappal. Óvintézkedésnek kicsit kevés.
A rossz élmények, átmeneti félelmek ellenére mégis egy fantasztikus hírrel zárom ezt a történetet: kérem szépen, értek svájciul :) :) :)!!! Pár napja elköltöztek!!!
...még azért nyomokban látni azt az "X"-et a bejárati ajtó előtt, amit még a helyszínelő rajzolt fel, de ünnepélyesen megfogadom: eltüntetem hamarosan!!!
Svájcban azért nehéz túróspogit sütni, mert nincs túró és a vajuk is más (tejből is a 3,5-ös zsirtartalmú a "normál", így a vajuk sem éppen az a zsírszegény eledel). Rajtam ez az apróság nem foghat ki, megtaláltam a módját, hogy a finom magyar túrós pogácsára emlékeztető falatkákat rágcsáljon a családom.