igyli

Első nap délután volt ovi. Mindannyian elkísértük a Nagy Óvodást. Amikor "délutános" a gyerek, akkor csak a csoport előkészítősei vannak ott. Volt egy kis közös foglalkozás, bemutatkozós játékkal. A gyerekek egymást szólították, aki a nevét hallotta annak át kellett ugrania egy hullahopp karikán. Volt aki szépen komótosan felállt, éppen fejét lehajtva átlépett a karikán majd visszaült a helyére. Más kisfiú a nevét hallva elfordult mindenkitől, fel sem állt. Fiunk mikor a nevét hallotta halált megvető bátorsággal szembeállt a karika előtt, startra készre feszítette ökleit, majd hatalmas elszántsággal tigrisbukfencet vetett egészen a karika másik oldaláig. A megérkezés pillanatában pedig üdvrivallást hallatott és elesést színlelt. Ezzel azt hiszem tisztességesen bemutatkozott, szavakkal ugyanezt nem lehetett volna ilyen jól kifejezni.

Ezt követően festeni indult a csipet-csapat a kreatív sarokba, ekkor C. néni -akinek megszólítása Frau W.- elköszönt a szülőktől és mondta hogy mikorra és hova menjünk a gyerekért.

Egy órával később odértünk a kijelölt helyre, ahova pár perc múlva megérkeztek az ovisok. Voltak itt már gyakorlott anyukák, hoztak magukkal fényképezőgépet. Sajnos én nem vittem, nem gondoltam hogy a szitu engedi majd a fotózást. Nagy lufikat tartottak a kezükben a gyerekek. Megálltak szép nagy körben, majd Frau W. néni szavára elengedték a lufikat.

Ezzel le is zárult ezeknek a gyerekeknek életük első szakasza. Mától nem anyucival vannak egész nap, megkezdődött önálló éltük. ...legalábbis én így értelmeztem, nekem ezt jelentette ez a szertartás. Lehet hogy én ültem a lufiban :). Azt mondtam a fiamnak, hogy az Ő lufija Magyarország fele ment és biztos látja majd Mama meg a Nagynéni meg az Unokatestvérei és tudni fogják, hogy Ő már óvodás.

Önálló kezdett lenni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a második napról hazafele közölte, hogy K.-val, az iraki kislánnyal szerelmesek lettek és összeházasodtak. Hát ez gyorsan ment. Emelett még festett is aznap meg - "de csak egyszer" - verekedett is. Megintcsak olyan svájcias szokás lehet, hogy az anyukák a bejárati ajtó előtt várják a gyerekeket (így az anyukák nem koszolnak odabennt...), majd azok pontban a kiírt időpontban megjelennek utcai cipőben, kis hátizsákukkal a hátukon. Óvónénit nem is láttam. Kijön a gyerek az ajtón, aztán vagy ott van az anyja vagy nincs. Ezen mondjuk meglepődtem nagyon, eszembe sem volt hogy nem egyenesen az emeletre megyek érte, csoda hogy leindult egyáltalán a lépcsőn. Meg is beszéltük, hogyha anya véletlen késne, nem szabad elindulni egyedül. Anya persze sosem fog késni, de ha bármi lenne...

A harmadik napon szintén délutánra mentünk oviba. Ez már egy olyan nap volt, amilyen várhatóan lesz a többi is: az ajtóban kint lóg egy karton papírból piros karika, aztán pontban 13.30-kor megjelenik Frau W. és átfordítja, zöldre vált a "lámpa", ezzel szabad utat jelez a bemenetelnek. Ekkor mehetnek be az oviba a gyerekek, mentem vele én is segíteni átvenni a benticipőt, jött más anyuka is, lehet ezt idővel el kell hagynunk és egyedül kell mindent csinálnia majd a gyereknek. Lehet, hogy a falusi környezet az oka, de van olyan kisfiú a fiam csoportjában, aki már a második napon egyedül jött és egyedül ment haza az oviból. Anyukája otthon van, tudom, kisbabájuk van, igaz a hazaút nem érintkezik főúttal, de nekem akkor is furcsa ez még. Sokkal előbb engedik a gyerekeket a maguk útján járni.

DAZ (német) óra a jövő héten lesz. Frau W. első nap, a lufi-program után azt mondta, hogy szerinte a fiam értett mindent amit mondott neki, meg szólt, hogy végzett a rajzolással. Becsapós ez a dolog, egyáltalán nem beszél előttünk németül, sőt, kéri hogy fogjam be a fülem ha véletlen szólni akar egy társához. Szerintem az iraki immáron "menyem"-mel is ez lehet a helyzet, ugyanis Herr Igyli egyszer beszélgetett vele a játszótéren és azt mondta, hogy a kislány folyamatosan beszélt hozzá németül. Ehhez képest az első napon míg ott voltak a szülők az iraki anyuka úgy gondolta, hogy fordítani kell a lányának mit mondott az óvónéni.

Kíváncsi vagyok mikor lesz az, hogy fiunk már előttünk is mer németül beszélni, fogalmam sincs mit ért, mennyire érti azt amit mondanak neki. Mindenesetre én nem gondoltam hogy segítenem kellene az oviban, nem csinált semmi olyat, ami miatt közbe kellett volna avatkoznom. 

Az óvónő megszólítása pedig nem a keresztnevén van (a spielgruppeban így volt), hanem asszonynéven, Frau W.. Szerencsére egy gyermek számára is kimondható neve van, nem úgy, mint egy kedves zürichi magyar kisfiú esetében, akinek szintén asszonynéven kell nevezni az óvónénit, csakhogy Frau Schweizerhexelehrerininzürich szintű neve van, és rövidítésre nem adott módot.

(Egyelőre) szerencsésnek mondhatom magunkat az ovival kapcsolatban, maradjon is így! :)

Nálunk így történt az óvodai beiratkozás: kaptunk a városházától (...faluházától) egy levelet, miszerint fiunknak, aki a nyáron betölti negyedik életévét lehetősége van "kis óvodába" járni. Ez nem kötelező, iskola előkészítő előtti felkészítő :), magyarul ez a kis ovi és jövőre jön a nagy ovi, ami akárcsak Magyarországon a nagycsoport, szintén kötelező.

A levélben volt még egy jelentkezési lap, személyes adatainkat kérték és még ikszelni kellett a megfelelő helyre, hogy milyen szinten beszéli a gyermekünk a német nyelvet. ("sehogy nem beszéli"-hez írtuk az "X"-et). Ennyi. Majd pár héttel később jött a válaszlevél, hogy szeretettel várják fiunkat a jövő tanévben és egy meghívó a nyílt napra. Ezzel a beiratkozás meg is történt.

Elmentünk mindannyian a nyílt napra: apa, anya, leendő ovis és a kistestvére, más anyuka is hozta a kistesót, ez errefelé nem gond. Az oviban bemutatkozott C. néni, fiunk leendő óvónénije, egy középkorú, kedvesnek látszó hölgy. Majd egy foglalkozást tartott a gyerekeknek: volt bemutatkozós játék -labdát gurítottak körbe és akinél megállt, az mondta a nevét-, megnézték közösen a termet, ami egy dzsungelhoz hasonlít. A plafonról ágak, majmok, kígyók, madarak lógnak, oldalt a fal zöld lombos fákkal van kifestve. Plüss állatok hevernek szerte-szét a terem egyik felében, a másik felében kreatív játékok vannak, van egy kis kanapés rész könyvekkel (olvasósarok), és egy nagyobb rész vonatsínekkel, kisvonatokkal. A közös játékok után egyéni játék volt, mehetett mindenki oda ahova akart, játszani amivel akart. (Leendő ovisunk persze velünk, a szüleivel akart csak játszani, míg a kistesó már birtokába vette az összes kisvonatot és egy kisfiúval játszott szépen.)

A szülők kaptak még egy listát, hogy mit kell vinni az oviba: fogkefe, fogmosópohár, tornaruha, benti cipő, festőköpeny, mindennapokban pedig tízorai vagy uzsonna, és kaptunk egy órarendet is. Ugyanis nem úgy van itt az ovi, mint ahogy mi azt elterveztük: a hét 3 napján délelőtt (8.30-tól 11.30-ig), a másik két napon délután (13.30-tól 15.30-ig). Közétkeztetés nincs, erre fele nincs mód befizetni a gyereket uzsonnára vagy tízóraira (sőt, az iskolában ebédre sem, erről majd ha iskolás lesz a gyerekünk írunk), amit pakolunk neki, azt eszi. 

Az órarendből még az volt nekem az újdonság, hogy többször együtt lesznek a "nagy ovisokkal". Heti 3 nap közös a nagyobb gyerekekkel. Végülis lehet azon alapszik ez a szokás, hogy a gyerek úgyis a nagyobb gyerektől tanul a legtöbbet, ezt többgyerekes anyukák is így gondolják szerintem, otthon sincs ez másképp. 

Német, mint második nyelv = DAZ. Fiunk heti egyszer németnyelv-órát kap. Ez ingyenes, akárcsak az ovi. A tanárnő már tartott szülőértekezletet, oda csak Herr Igyli ment, szimpatikusnak találta a tanárnőt. Hochdeutsch-ot fog tanítani. Ami még ennél is meglepőbb volt számomra az az, hogy azt mondta, hogy nyugodtan beszéljünk németül a gyerekkel, majd úgyis átrakja azt a gyerek magában a helyes akcentussal mikor hallja igazi német szájából. A DAZ csoportba egy iraki kislány fog még járni, ismerjük őket, játszótéren játszottak már együtt. 

Már csak egyet kell aludni az első napig. Olvastam fórumokon, meg sokan mondják, hogy "rossz érzés hogy elmegy otthonról oviba a gyerek". Nem tudom, biztos rosszul csinálok valamit, de én örülök neki. Végre igazi közösségbe kerül. Persze, egy csomó kellemetlenség is fogja érni biztosan, de esélyt kap arra, hogy végre legyen egy barátja. Itt van apja, anyja, ránk mindig számíthat, meg persze a kistesó, de biztos jó ha vele egykorúakat is láthat nap mint nap. 

Aztán elérzékenyültem. Levelet kaptunk a tavalyi spielgruppe-s T. nénitől, írt pár szivélyes szót és küldött fotókat -nagyon jó fotókat- a gyerekünkről. Játszik rajta a társaival, és van egy csoportkép is. Hiszen már volt egy kis csapata, ahol szerették! 

Várom az ovit, szeretni fogják itt is a fiam, így kell lennie!

Ennek az írásnak semmi köze Svájchoz.

Herr Igylivel az idén 10 éves házasok leszünk. Nagyjából megvan mindenünk, szerintem jól el is vagyunk egymás társaságában (ha ezt a mondatot átírja, akkor elkezdek majd gyanakodni :) ).

Háztartásunkban az egyetlen dolog -illetve annak hiánya- ami általában mindenkinek szemet szúr, az a TV. Van egy őskori kistévénk, Junoszt méretű -sőt, talán a Junosztot követő sorozat egyik példánya- színes kistévé, azon a gyerekek néznek dvd-ről mesefilmeket, meg nyomkodják rajta a gombokat. Erre ez a minitévé tökéletes.

Semmi különösebb oka nincs annak, hogy nem nézünk TV-t, az egyetlen bajunk vele az az adás ami benne van. Borzasztó, hogy reklámokkal megszakítják egy film menetét. A műsorok meg általában kritikán aluliak, ezért nem pihentetett minket a TV, hanem csak bosszantott, akkor meg minek nézzük. Ha van valami jó film, ami érdekel minket, azt Herr Igyli letölti, majd megnézzük a számítógép "nagynak" mondható monitorán. 

Egyvalami okozott gondot ezzel a TV dologgal kapcsolatban: bárhova mentünk, akár Magyarországon rokonokhoz, akár itt megismert új ismerősökhöz, mindenhol normális, általában jó nagy TV van. Van itt Svájcban egy magyar család, barátaink, gyakorlatilag a szobájuk egyik falát egy óriási TV teszi ki. Mióta azt megláttam, kezdtem cikinek érezni a tévénket. Ez a furcsa érzés addig tetőzött, hogy mikor internetszolgáltatót váltottunk, a szerelől elől eldugtam a szobából a TV-t.

Herr Igylivel megbeszéltük: ideje beinvesztálnunk egy új TV-be.

És ez a téma ismétlődött nap mint nap. Ha egyszer áldásom adtam rá, akkor másnap megintcsak elbizonytalanodtam "dehát minek". Máskor Herr Igyli jelentette be, hogy "akkor veszünk egyet", majd én beszéltem le róla. Sehogy sem jutottunk dűlőre.

Aztán egyszercsak jött egy ihlet: mi lenne ha projektort vennénk? És lőn megoldás: egy héten belül megérkezett családunk legújabb tagja: TV helyett egy projektor :).

Vászont is rendeltünk hozzá, de persze hogy semmi se legyen kerek, az a rendelés végül nem jött össze.

Herr Igyli megintcsak -mint általában minden dologgal kapcsolatban aminek nekivág- elolvasott jónéhány cikket, fórumot arról, hogy mi teszi a mozizás élményét tökéletessé odahaza. Ma elmentünk az itteni barkácsáruházba, vettünk egy 2,5x1,5 méteres mdf lapot -melynek hazaszállításáról nem mesélek, mert az a majdnem 10 éves házasságom alatt elhangzott "anyázás" 20%-a tuti megvolt, hogy ugyan miért nem tudtunk még pár hónapot várni arra a .... vászonra ...- és hengereket, díszlécet, meg rendelt Angliából valami spéci festéket, és készül a házimozink.

Szegény kistévénk pedig az asztal alá került. Ha egyszer örökre elnémul, temetést fogok szervezni neki. Soha nem gondoltam, hogy valaha sajnálni fogok egy TV-t, de ez velünk van együttélésünk első hetétől kezdve.

Örülök ennek a projektornak, szerintem jó döntés volt, jó filmet nézni rajta (és portörölni sem kell, olyan magason van :) ). Én nem olvastam el semmit, hogy mivel lehet tökéletesíteni a mozizást, csak vettem egy csomag pattogatott kukoricát :).