Tegnap békésen beszélgettünk egy-egy szelet pizza mellett kedves barátainkkal, akik vendégségben voltak nálunk, miközben a gyerekek az emeleten játszottak. Egész pontosan a tetőtéri helységben fogocskáztak - mivel az gyakorlatilag teljesen üres, elég nagyokat lehet ott rohangálni. Egyszer csak hatalmas üvöltésre lettünk figyelmesek. Ifjabb Igyli volt az, Igyliné el is indult felfelé, hogy megnézze mi történt. Én először maradtam az asztalnál, mert őszintén szólva kisfiunk néha túlreagál a sírással, nameg lehet, hogy Frau Igyli jobban bírja a baleseti sérülések látványát mint én (jó, két-három éve mikor korizás közben elesett és felhasította az ajkát, én konkrétan rosszul lettem, szóval.... :)). Ellenben mikor már Frau Igyli is kiabáltva hívott, akkor elindultam. A látvány magáért beszélt, Igyli-fiú feje, arca és nyaka tiszta vér volt. Miközben folyamatosan üvöltve sírt, a fürdőszobába vittük, ahol aztán gyorsan kiderült, hogy elég csúnyán felszakadt a bőr a fején, de nem nagyon lehetett látni a sok vértől. Frau Igyli elővarázsolt valahonnan egy tiszta textilpelenkát, amit jól rászorítottam a sebre - eszembe villantak saját 10 évvel ezelőtti kézkaszabolós emlékeim, hiába, ezek szerint legalább abból az esetből is tanultam egyet s mást. Kicsit nehezítette a dolgot, hogy Igylike még teljes sokkban volt, sírt, kiabált - próbáltuk nyugtatni miközben öltöztettük, és megkértük vendégeinket, hogy maradjanak és vigyázzanak Igyli-lánykára nálunk, amíg mi elhúzunk ügyletre. Szegények, biztosan ők is jól megijedtek, főleg a gyerek.
Sokszor elképzeltem már, hogy egyszer majd ha ilyen eset lesz, akkor kétszázzal fogok áthúzni a városon a kórházig a kocsival, de végülis maradtam a nagyjából szabályos közlekedésnél.
Gyorsan leparkoltunk a Notfallstationnál (Igyli-leányzó legutóbbi fejreeséses jelenete óta tudjuk hova kell menni), spuri befelé. Közben Igylike már nagyjából lenyugodott (leginkább annak köszönhetően, hogy mondtam neki, hogy ha bátor lesz és okosan viselkedik, akkor végre megkapja a programozós Lego robotot, amit egyébként már rég kiérdemelt egy másik alku alapján...). Szóval a tíz percnyi autóút közben azért már lehetett vele beszélni, és látszott, hogy nagyjából minden oké, tudatánál van, nem zavart, stb.
Szerencsére az idevágó német kifejezéseket a múltkori eset után jól begyakoroltam, hátha mégegyszer szükség lenne rá... Mindenkinek csak ajánlani tudom: eszméletvesztés, zavartság, roham, hányinger, hányás, és társai. Még jól jöhet.
Az első asszisztens aki nyitotta az ajtót megnézte a sebet, leültetett minket a váróba (lehettek vagy öten). Gyors kérdezősködés, mi történt, mikor, hogyan, ilyesmik, kaptunk egy kitöltendő adatlapot, közben már érkezett is egy adag fájdalomcsillapító. Eddigi tapasztalataim alapján ez nagyon jellemző az itteni gyógyászatra - a fájdalomcsillapítást nagyon komolyan veszik. Anno mikor én a szétvágott kezemmel ültem órákon át a baleseti sebészeten, a kutyát nem érdekelte, hogy fáj-e, vagy sem.
Aztán gyorsan érkezett az orvos egy asszisztenssel, és már mentünk is a kezelőbe. Itt aztán újabb érzéstelenítés, tisztogatás, közben Igyli-fiú majdnem elaludt míg vártuk hogy hasson a Lidocain. Aztán varrás. Közben folyamatosan tájékoztattuk és kérdezgette, hogy mi fog történni, mit csinálnak vele. Mikor a doki végzett a varrással, csináltam egy fényképet a sebéről, amit meg is mutattunk neki. Na ez mondjuk alaposan meglepte, láttuk az arcán, hogy egy pillanatra nagyon nem tudta, hogy hova tegye a dolgot, de mire hazaértünk, már lefotóztatta magát a vendég apukával is, hogy az ő gyerekei is lássák hogy mije van :). Nekik utólag is mégegyszer köszönjük a segítséget!
Végül úgy 30-40 percet töltöttünk ott, és mindenki nagyon kedves volt és minden flottul ment, ifjabb Igyli pedig ma orvosi javaslatra otthon maradhatott egész napos legózásra.
