Elég zsúfoltra sikerült az utóbbi két-három hét. Iskola, költözés utóhatásai: doboz hegyek, régi lakás takarítása-átadása, Ifj. Igyli karate vizsgája, karácsonyi készülődés, mindezt úgy hogy közben a két gyereket ide-oda hordtuk a két falu között. Kisebbik Igyli-gyerkőc már fejből tudja az összes buszmegállót (a buszon bemondják minden egyes megálló nevét), így ha kocsival megyünk már akkor is mondja, hogy éppen hol járunk.
A kis elsősök egy karácsonyi musicallel készültek, amit az elmúlt hetekben többször is előadtak. Először a nagyobb iskolásoknak, aztán nyugdíjasoknak, aztán az utolsó előtti tanítási napon a szülőknek is. Az előadás után volt egy apero is - ez amolyan fogadás-félét jelent itt-, jelen esetben batyus-bál kivitelben: minden szülő előre megbeszélt inni- vagy ennivalót hozott magával.
A musical, hát, öööö - aranyos volt :) Huszonegynéhány elsős, megtanultak hat dalt erről a cdről, közöttük egyperces dialógusokkal. Ifjú Igyli is kapott szöveges szerepett, ő volt az egyik pásztor. Ez azért nagy szó így úszlenderként, mert a fele csapat amúgy bárány volt, akiknek csak bégetni kellett :) de azt természetesen azt svájci németül...
Az utána következő aperón kicsit rámtört a "mi a fenét keresek én itt" érzés. Elemezvén a helyzetet, nem tudtam egyértelműen beazonosítani, hogy ez most Svájcnak szól-e, vagy csak a szokásos antiszociálisságom. Mindenesetre egy csomó teljesen idegen (jó, néhány legalább látásból ismerős), plusz Frau BH, egy falusi iskolai buliban... pff, még a hideg is kiráz a gondolatra.
Valójában - ahogy Frau Igyli rávilágított - ez azért nem egész így van. Szinte mindenki ismert minket (többen még engem is :), több családdal is jóban vagyunk. Persze Frau Igyli jóval többet találkozik velük mint én, meg aztán ő nem is annyira antiszociális mint én...
Tekintettel az este kilencig tervezett banzájra, másnap - az idei utolsó tanítási napon - csak reggel tízkor kezdődött az iskola, bár azért házi feladatot még kaptak előző nap! A nap végére Frau BH összepakolta Ifj. Igyli összes könyvét, füzetét, mappáját - ezek normális esetben mindig a suliban maradnak - és kedvesen elköszönt, minden jót kívánva neki, meg hogy persze majd látogassa meg őt . Az osztálytól kapott búcsúcsokit, ezen kívül pedig két iskolatársa is írt neki búcsúzóul képeslapot vagy levelet. Mondanom sem kell, ezek neki is, nekünk is nagyon jól estek.
Az elválás eleinte könnyen ment, a gyerekek még bohóckodtak egy sort öltözés közben, Igylike még ötször elköszönt Frau BH-tól, ugyanennyiszer kellemes ünnepeket kívánva neki. Aztán elindultunk a régi lakásunkba, mert ott Frau Igyli várta az ingatlanos csajt, hogy átvegye a kiürült lakást. Lehet, hogy ez tette be a kaput, de az is lehet, hogy mindenképpen eltört volna a mécses, mindenesetre mire a bejárati ajtóhoz értünk, Igyli-fiú már keservesen zokogott. A megnyugvás nem ment könnyen, megszakításokkal ugyan, de még jó sokáig nyugtatgattuk őt.
Végül, mivel a bicajok még mindig a régi garázsunkban voltak, együtt bicikliztünk haza a házhoz. Ez jót tett neki is, nekem is, ráadásul útbaejtettük az új iskoláját is, meg az útvonalat amelyen majd járni fog oda. Lassacskán az is kiderült, hogy Frau BH alapvetően nagyon pozitív emlékeket hagyott benne, és hogy nagyon tart attól, hogy milyen lesz az új tanárbácsi (bizony, bácsi lesz), és az új iskolatársai. Így aztán - mivel már megkaptuk a csoportjánák névsorát - átnéztük hogy hogyan hívják őket, és hogy hol laknak (a névlistán ott van mindenki címe és telefonszáma is). Elmeséltem még neki, hogy az előző lakók mondták, hogy ez a tanárbácsi tanította az ő fiát is, nagyon jó tanár, és már az ő apukája is ugyanitt volt tanító. Ez segített, azóta nagyjából lenyugodtak a kedélyek, mi pedig csendben reméljük, hogy az új tanárbácsi tényleg olyan jó, mint a híre... Januárban kiderül.
