Mindenki megnyugtatására közzéteszem a hírt: szerintem Herr Igyli a kezdeti neheztelések után kezd megbékélni új munkahelyével. Már volt olyan, hogy olyannyira belejött a munkába, hogy este hazatelefonált, hogy még dolgozna rajta, és ha még nem ölték ki a gyerekek az idegeim, akkor később jönne haza. Ez mindenképp jót jelent, valami jó csak van abban az irodában ;) ... 

De most nem az ő munkája a téma.

Az enyém!!! TADÁÁÁÁÁÁM!!!

Nyugalom, pénzt nem keresek vele :) ...még!!!

Mikor Svájcba jöttünk, mert Herr Igyli állást kapott, még nem is esett le, hogy ezzel az én eddigi magyarországi munkámnak vége. Aztán teltek a napok, hetek, és nemsokára rájöttem, hogy itt az én karrieremről szó sincs, talán egy életet is leélhetek Hausfrau-ként. Az itteni óvoda-és iskolarendszer mellett nem csoda az a társadalmi berendezkedés, hogy az anyuka otthon van. Csak egy példa: óvodában heti háromszor délelőtt van a gyerek, heti kétszer délután. Már ez leszűkíti a lehetőségeket.

Hausfrau... hmmm, németül legalább flancosabbnak érzem kimondani, érdemes volt diplomázni a rangért. Mert amúgy mi a baj azzal, ha egy nő "csak" otthon van? Teljesen belenevelik az emberbe, hogy szégyen ha látja gyermekeit a nap minden percben. Mi van akkor, ha nekem jó az, hogy a férjem tart el minket, én meg főzök meg játszótérre járok? Semmi, és senkinek semmi köze hozzá, csakhát az első kérdés amit feltesznek egy nőnek 2 gyerekkel, nagy sajnálkozó kutyaszemekkel, mintha nem tudnák a választ:
-"ééés te, dolgozóóól valamit?"
-"nem wazze, otthon vagyok a gyerekekkel" - és szembe kell néznem egy sajnálkozó tekintettel! Egyszerűen elvárás, hogy ne CSAK gyereket neveljek! ...pedig állítólag jó az, ha egy gyereket nevelnek otthon is. Mindegy is, én magamnak letisztáztam ezt a dolgot: szépen éljük életünk, a mi családunk így működik, nekünk ez így jó és kész. 

Aztán egyszercsak megszólalt a telefon. Kezdetét vette egy hihetetlen történet, ami egy régi ismerősöm motorbalesetével kezdődött, majd azzal végződött, hogy egy szimfónikus zenekar első, szólamveztőjeként ülök a próbán. ...ezt nem is kell németül írnom, magyarul is flancos :).
Még jóval az első próba előtt elküldték a kottákat, volt időm felkészülni. A zenekar nem profi (magyarul nincs fizetés), ide hobbiból járnak a tagok zenélni, de a kategóriájában egy ismert zenekarról van szó, akik nagyon ismert helyeken is játszanak.
Az első próba 5 év után örök emlék marad, elfelejtettem még azt is, hogy kell tartani a hangszerem. Kevesen voltak ott, háttal álltam, hogy egy kicsit bemelegítsek, de egyszerűen nem mertem játszani. Aztán csak csak összeszedtem magam, de a kezem kő hideg és merev maradt, művészet a közelben sem volt. Azóta is hideg még a kezem, de már merek játszani a hangszeren.

Problémám van a svájci némettel, szerencsére a szólamtársam rendes, fordít nekem németre. Három karmester volt eddig, aki próbát tartott, 3 féle dialektusban mondták a sok okosságot, amiből én legalább azt próbáltam kiszűrni, hogy a darabban vajon melyik ütemről beszélhetnek. Többé-kevésbé az már megvan :). Na, mondjuk bátran írom le ezt a próblémát azok után, hogy a tegnapi próbát egy számomra új dialektusban volt részem hallgatni, ahol egy svájci kollégának mondta a másik svájci, hogy hol tartunk. Ehh, még egy ilyen ország nincs :). 

Tegnap más is történt: könnyekig hatódtam az egyik akkord hallatán. Nem azért, mert véletlen tisztára sikerült játszania a zenekarnak, máskor is előfordult már ilyesmi :), hanem mert tényleg van valamiféle remény, amit nem szabad feladni még nekem, a Hausfraunak sem. Annyira szeretném, hogy a gyerekeim lássák, hogy csinálok mást is a palacsinta sütésen kívül!

Annyira beleillik a mostani szituáció abba, amit elképzeltem valaha magamnak: vígan nevelgetem sikeres férjemmel együtt gyermekeim, közben zenélgetek, nem sokat, pont annyit, hogy jó legyen. Egy időre ezzel meg is volnánk! Nem tarthat minden örökké, lehet, hogy rövid, átmeneti időszakról van szó, de most annyira jól érzem itt magam a bőrömben, mint még sosem! Ez a zenekarosdi nem stabil dolog, de azon vagyok minden tudásommal, elszántságommal, hogy az legyen. És nagyon bízom abban, hogy mire akkorák lesznek a gyerekeim, hogy nagyjából emlékezzenek a dolgokra, akkor arra emlékezzenek, hogy zenélek.