Ha egyszer elválok Herr Igylitől, az azért lesz, mert számtalalan esetben mond valamit, amit szeretne ha úgy lenne ahogy Ő szeretné, vagy venni szeretne valamit ami még nincs, persze egy nekem nem tetsző dolgot, elkezd győzködni, kis idővel meggyőz, majd mikor rámondom áldásom arra a dologra, akkor közli velem, hogy igazam van, nincs is szükségünk arra a valamire. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, merthogy az ilyenkor bennem játszódó gondolatokról fogalma sincs, szinte minden esetben a következő a gondolatmenet:

1. Ő a családfentartó, miért ne költhetne arra amire szeretne?
2. Miért is dolgozik szerencsétlen ember, ha egyszer nem veheti meg azt, amire vágyik?
3. Örüljek mint ama majom a farkának, hogy egyáltalán ellát minket.
4. Örüljek neki, hogy egyáltalán Vele élhetek/élhetünk.
5. Tulajdonképpen mekkora egy kutyaütő feleség az ilyen, aki még ezt sem engedi meg a férjének?
6. Borzalmas feleség vagyok valójában, legtöbb amit tehetek, hogy engedek és befogom a szám.
7. ... és nem utolsó sorban anyának is rossz vagyok, vegyen bármit, biztos a gyerekeknek is jót tesz.

Na, és akkor ezek után azt mondja hogy mégse. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

Két ilyen esetet is fel tudok hozni példának:

A szódaszifon: egyszer egy műszaki boltban tett látogatás után emlegette többször, hogy mekkora királyság lenne egy szódaszifon otthon, amolyan retro feeling. NEM, hangzott a válasz. Az előbb említett gondolatmenet mellett egy mély pszichózisú dolog is van az ügyben, kislánykori emlékeim között szerepel egy borzalom ezzel a tárggyal kapcsolatban: Uri Gelleresdit játszottam éppen, újabb produkcióra készültem, fantasztikus ötlet vezérelt: szódát készitek és a még jeges patront lóbálom a nyelvemen. A szóda elkészültével azonnal levettem a patront, már az is nagy sikert aratott képzeletbeli közönségemnek, hogy ráragadt az ujjamra, az meg hogy a nyelvemen is fentmaradt! Jutalmul már állva tapsolt embersereglet. De én többet akartam: őőőrjöngő közönséget!!! Meg is lett, mikor lóbálni kezdtem nyelvem, mint egy bernáthegyi fürdetés után a legtikkasztóbb hőségben, de aztán hirtelen döbbent csend támadt a közönség soraiban, mikor elbizonytalanodtam mutatványom végével. Arckifejezésem bizonyára félelmet sugallott, mert rádöbbentem, hogy nem terveztem meg a produkció zárását. Hűhaaa, a jeges patron a nyelvemen ragadt. Persze pánikba estem és egy tépő mozdulattal eltávolitottam az elátkozott mutatványos kellékem. Fájt. Nagyon. Ezen emlékkel és ugye a szokásos gondolatmenettel azt mondja nekem Herr Igyli, hogy mégse kell neki szódaszifon, ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.

A másik ilyen dolog, és akkor rátérek az anyáknapi ajándékomra is: (végre) egy fényképezőgép, amolyan komoly(abb) fajta. Szóval svájci életünk előtt lebegtette meg a témát Herr Igyli, szokásos eljárás, majd végül vettünk egy kisebb gépet. Már Svájcban éltünk, mikor kedves ismerőseink meglátogattak minket és nekik volt ilyen igazi, exponáláskor kattogó gépük. Mikor először meghallottam ezt a csábitó kattogó hangot, komolyan mondom, majdnem kitéptem barinőm kezéből a gépet: énisénisénisénis!!!! Persze ilyet nem csinál egy épeszű ember, de nagyon vissza kellett fognom magam. Talán Herr Igyli is észrevehette ezt az önmegtartóztató magatartást, hiszen utoljára ilyen érdeklődést még gyermektelen életünkben láthatott tőlem.

Elérkeztünk az anyák napjához, ami Svájcban egy héttel később van mint Magyarországon, úgyhogy kétszer is megünnepeltük (... akárcsak a Magyar Nagykövetségen: a magyar és a svájci ünnepnapokon is zárva van :)). A magyar anyák napján Herr Igyli felajánlotta, hogy menjek el és vegyek pár cuccot magamnak, vigyáz a gyerekekre. Nem mondom, jó ajándék ez is, bár csalódott voltam, éreztem -akkori hitem szerint rosszul-, hogy készül valamire. Aztán egy kutyaütő anyukához híven megünnepeltem az anyák napját család nélkül, kizárólag magamnak vett ruhákkal (... igen, van még a méretemben előregyártott ruha, ez mondjuk önmagában már hatalmas ünneplésre adott okot...).

Aztán egy hét múlva, a svájci anyák napja előtti napon Herr Igyli hazaállított egy nagy, esőtől elázott dobozzal (mert éppen azokban a napokban újnak számító autója "feldobta a pacskert" és igazi svájci emberhez méltón vonattal és bicóval volt kénytelen közlekedni a szakadó esőben) és boldog anyáknapját kívánt.

Nagy lett az izgalom. Könnyen szedtem szét a dobozt, mondjuk úgy: lefejtettem egy másik dobozról a rámálott szállítódobozt, majd megláttam AZT a gyönyörűséget: CANON EOS 550D, EF-S 18-135 IS objektívvel. Sírtam. Aztán az ára láttán ordítottam. Gyors, tépő mozdulatokkal szabaditottam ki gépem börtönéből. Guta majd meg ütött, hogy nincs az aksi feltöltve, de azért adott némi életjelet, muszáj volt azonnal fotózni (...azt, hogy az objektív mikor és hogy került fel már nem is emlékszem, ha nem Herr Igyli műve volt, akkor az ifjabbik Igyli ügyeskedte fel). És akkor csoda történt: elállt a sok-sok hete tartó esőzés és egy teljes ívű szivárvány terült el a konyhaablak előtt. Gyors kapkodással lepakoltam az ablakig érő mosogatnivalót, nehogy belógjon egy főzelékestál a fotóba, kifeküdtem az ablakba és megmutattam a világot az én mucipuci masinámnak. Imádom.

Gyermekeim azóta valahogy nevelődnek, jelenleg modellként alkalmazom Őket, Herr Igylivel együtt.

Nem is tudom hogy írjam: szóval szép dolog a gyermeknevelés, de azt hiszem ideje volt valami mást is csinálni, kellett már egy "szikra" ami kizökkent egy kicsit a gyermekhozzátáplálási táblázatokból és védőnői tanácsokból, és az az érzésem Herr Igyli is ezt érezte és adott egy új hobbit a kezembe.

Ezúton köszönöm neki, remélem megérzi az újdonság erejét életünkben :).

u.i.: ...talán jövőre szódaszifon lesz az ajándék :)