igyli

Tegnap tettünk egy kis kirándulást a Wägitalersee körül. Az apropó csak annyi volt, hogy úgy 15 percnyi autózásra van tőlünk, szóval egy gyors vasárnap délutáni nézelődéshez ideális. Mint a wikipediáról kiderül, ez nem is "igazi" tó, valójában mesterségesen hozták létre, és egy terhelés-kiegyenlítő vízierőmű része. Hát, ez ott a helyszínen egyáltalán nem nyilvánvaló, csak akkor foghat az ember gyanút, ha odafelé menet látja a gátat, ami éppen most gyakorlatilag teljesen száraz volt.

Innerthal falucska felől közelítettük meg a tavat, mert igazából másfelől nem is nagyon lehet :) Szintén a wiki szerint az eredeti falut elárasztották 1924-ben, mikor a gát épült; tiszta Kína, nem?

Innerthalban van pár szép házikó, meg egy szintén szép templom hamis haranggal, nagyjából ennyi, úgyhogy egy kis piknik után elhatároztuk, hogy körbeautózzuk a tavat, ha már itt vagyunk.

Ekkor jött a meglepetés része, mert az úton(?) legjobb esetben is csak egy autó fér el, és persze van szembejövő forgalom (hmm), és mikor ez kiderült akkor egy kicsit azért megijedtünk. Szerencsére viszonylag gyakran van pár autónyi megállóhely (azaz picit szélesebb az út, vagy csak félre lehet húzódni fél autónyit), ahol kis szerencsével be lehet várni a szembejövőket, különben lehet tolatgatni, ami elég izgalmas egy ilyen helyen.

Néhol vannak házak egészen magason a hegyekben, amelyekhez kisebb-nagyobb felvonók vezetnek (na nem az a kabinos luxus-kivitel, egyik helyen egy utánfutó-szerű kocsit volt a drótkötélre akasztva), nem tudom az emberek is azzal járnak-e, vagy terepjáróznak, esetleg gyalogolnak, de egyik sem lehet túl vicces télen.

Szóval autókáztunk egy sort, figyeltük nagyon a szembejövőket (meg hogy ne csússzunk le az út szélén, ha nem vettük észre előre őket), aztán ha egy hely megtetszett, megálltunk, kicsit üldögéltünk, nézelődtünk, aztán továbbmentünk.

Természetesen a végére lemerült a fényképezőgépben az akku, pont amikor a legjobb helyhez, egy egész nagy vízeséshez értünk. Most viszonylag kevés víz jött a magasból (gondolom esősebb időben vagy tavasszal olvadáskor ez kicsit durvább), és lehetett mászkálni a jókora vízvájta köveken, nagyon tetszett.

Egyszer-kétszer még biztos visszamegyünk oda, pláne, hogy találtunk néhány tűzrakó-helyet is, szuper környék egy kis pihenős szalonnázáshoz :)

Van egy pár dolog, amit bírok ebben az országban, aztán meg egy csomó másik, amit nem.

Az első listán vannak a sütemények (már persze ha talál az ember egy cukrászda-szerű jelenséget, de mondjuk hogy igen). Egészen pontosabban azokon is két dolog, az eper és a tejszínhab.

Na ezt a kettőt hihetetlen minőségben képesek előállítani, vagy kiválogatni, nem tudom, de az biztos, hogy ami sütin eddig epret ettem, az friss, zamatos, ízletes volt, olyan, mint amilyennek az epernek lennie kell.

A tejszínhab is pazar szokott lenni. Olyan, amin érezni hogy ez tényleg tejszínből van. Nem az a mű cuccos, aminek semmi íze nincs, vagy a hülyére keményített, ami minden, csak nem hab - éppen csak egy akasztó kellene a közepébe, aztán mehetne a karácsonyfára.

Talán azért lehet, mert annyi tehén van itt, mint égen a csillag. Vannak ennek árnyoldalai is, de ebbe most ne menjünk bele. Meg leginkább az, hogy tényleg ezekről a helyekről szerzik be az alapanyagokat, és nem mondjuk Guatemalából hozatnak epret meg tejet (bár lehet hogy ott is van finom, ki tudja).

Cserébe egész hihetetlen árakat tudnak produkálni, persze nem az olcsóság felé (és ez az összes zöldségre és gyümölcsre igaz). Bár a normál pasztőrözött tej egyáltalán nem drágább mint otthon. Viszont UHT tejet inni majdnem ciki. Azt illik megvenni, ami friss, hűtendő és gyorsan romlandó. Mert az jó. Mondjuk én nem vagyok raw-tej rajongó, pedig volt rá lehetőségem bőven. Az is érdekes, hogy ha elmegy az ember a tehenes parasztokhoz (ennek a szónak itt nincs negatív jelentése), akkor kb. ugyanannyiért veheti meg az ottani tejet, mint a boltban mondjuk az UHT-t, nem fele- vagy negyede áron mint otthon, szóval lehet hogy hajlandóak erre pénzt és energiát áldozni.

Az éttermek is megérnének egy misét, pl. hogy hogyan képes szinte minden falucska kettőt-hármat "eltartani", de nyilván annak is megvan az oka, hogy a lakosságra vetített Michlen csillagos éttermek száma (azt hiszem Luxemburg után) itt a második legmagasabb Európában. (... lehet hogy ez nem jelent semmit, mert amióta a Náncsi-néni rajta van az ajánlott listán, azóta nem tudom lehet-e bármit is elhinni nekik)

Szóval ezek jók. De az is lehet, hogy eddig csak szerencsém volt a sütikkel.

Tegnap kihasználtuk, hogy végre volt aki vigyázzon ifjabb Igylire, és elmentünk egy jó kis koncertre.

Irány Zürich, a St. Peter Kirche, ami egy evangélikus templom, belülről egész érdekes, mert olyan sötét-rózsaszínes márvány oszlopai vannak, nagyon szép visszafogott stukkókkal a falakon és mennyezeten, és úgy 2 méter magasságig fával burkolt falakkal. Az a rózsaszín és a fa együtt, hmm, érdekes, de végülis nem néz ki rosszul.

Apróság ugyan, de a hangszórók amiket a misék hangosításához használnak, tök ugyanolyan színűek voltak mint az oszlopok, így nem rontják (annyira) az összképet mint az általam eddig látott szürke műanyag változatok.... Persze ezekre most nem volt szükség :)

Szóval, még valamikor Emese, a franciatanárom ajánlotta a Tous les matins du monde c. filmet, hogy szuper, nem utolsósorban a zenéje is. Megszereztem, és tényleg brutál jó a zenéje. (A film is jó, bár ahhoz még annyit sem értek, mint az előbbihez :). BTW, mindig elszorul a szívem, ha egy filmben hangszereket törnek. Azért szerencsére nem erről szól a film, csak úgy mondtam)

A film zenéjét Jordi Savall és a Le Concert des Nations játszotta, és most Jordi Savall lépett fel Zürichben egy másik pasival kettesben, amire mi jól foglaltunk jegyet előre, németül, emailben ((!) mert online nem lehetett, csak személyesen, a nem tudom már melyik Migrosban, ami szerintem röhejes így mostanság, de hát ez van, végülis működött).

Odafelé jó kis dugó várt minket, aztán már majdnem odaértünk, erre ezerzsillió rendőr terelgette a forgalmat kb. a célpont körül, mindenfelé küldve bennünket, csak arra nem amerre mi akartunk menni. Rá kellett jönnöm, hogy Zürich egy vicc, de komolyan. Persze ez az egész ország abszurdisztán, de azért ez... vasárnap este 7 órakor szinte senki sem volt az utcán, gyakorlatilag minden be volt zárva egy-két étterem kivételével. Még valami cukrászda-szerűt is alig találtunk, ahol elüthettük a maradék időnket (igaz, ott elég pazar édességet ettünk, csak a nevét nem tudtuk megjegyezni. Az biztos mindenesetre, hogy li-re végződött :)). Mondtam is Igylinének, hogy most akkor képzeljuk magunkat a vasárnap koraesti Párizsba, úgy a Boulevard Saint-Germain és a Saint-Michel környékére, a hömpölygő, nyüzsgő tömegbe, kiülős éttermek sokaságába, ... hajjh, egyszer még úgyis odaköltözünk, csak legyen vége a válságnak :)

Koncert. Egyrészről ugye a nagy név, maga Jordi Savall, gambán. Őszes, szakállas, olyan szerény kiállású spanyol. Társa, Rolf Lislevand theorbé-n (sajnos nem tudom a magyar nevét, egy nagyon szép, lant-szerű hangszer) és egy pici gitárnak látszó tárgyon játszott, Ő magas, vékony, norvég, kicsit őszes, napégette fejjel, gondolom nem Norvégiában égett le :)).

Valami egészen elképesztő dolgokat műveltek mindketten, Igylinét Lislevand teljesen lenyűgözte, pengetett hangszert én így még sohasem hallottam megszólal(tat)ni.

Egyedül Tobias Hume (Savall elmondása szerint) egy londoni pubban komponált zenei viccei nem tetszettek, technikailag és hangzásilag mókásak voltak, de szerintem kicsit kilógtak a sorból. Viszont érdekesek lehettek akkoriban a londoni kocsmák, ha egy sör mellett gambával a kezükben komponálgattak ott egyesek.

Kedvenceim Marin Marais darabjai, ebből volt a fent említett filmben is, szerintem nagyon szépek és ebben a hangszeres duóban is nagyon jól szóltak.

Hangulatos volt, hogy az összes világítást két régi-régi (vagy annak látszó) állólámpa adta, amik egyben kottalámpaként is szolgáltak. Ahogy egyre sötétedett, a lámpák fénye a faburkolat meleg színével keveredve bensőségessé varázsolta a templomi környezetet.

A végére jutott persze ráadás, először egy bretagne-i dalra improvizációk, aztán még egy teljesen szabad improvizáció, ez nagyon jó volt, valahogy komolyzenében ritkán hall az ember ilyet, a jazz-es előadók meg sokszor csak jól "elszállnak", ami vagy jól sül el, vagy sem, de sokszor csak a "leszopom a szakszofont" hangot sikerül elérni, amit borzasztóan utálok. Itt azonban stílusos és szép maradt az egész, úgy ahogy egy szép koncertet lezárni illik, vagy ahogy Igyliné mondta: "Szeretem, ha így küldik haza koncertről az embert".