igyli

Fiunk a gyermektorna oszlopos tagja megmérettetés elé került: beneveztük a helyi tornaversenyre. (...mindenkit beneveznek aki oda jár :) )

Ha van valami, amiért tisztelem a svájciakat, akkor az a sport iránti szeretetük, igényük. Sokszor írtuk már, mi egy kis faluban élünk, kívülálló észre se veszi a jelét annak, hogy itt bármiféle élet lenne és ennek ellenére egy sportrendezvényen szinte az egész falu ott van. Sőt, kiderül az is, hogy a falu majdnem összes lakója eljár a korának megfelelő sportközösségbe sportolni. Csak egy példa -mondjuk ezért az egy példáért fogtam bele ma este az írásba-: két gyermekes anyukatársam, annyi idős gyerekei vannak, mint az enyémek, ma egy felemás korláton mutatott be egy gyakorlatot csoporttársaival. Zenés, mutatós gyakorlatot láttam csupa falumbéli nőtől. Nálam idősebbek is voltak benne. Majd ezután egy unisex csoport gyűrűgyakorlatot mutatott be, ami közben Herr Igyli a fülembe súgta, hogy az ő régi tornatanára ilyet biztosan nem tudott csinálni. Hát, az enyém sem :). 

Fiunk futóversenyen vett részt, amit nem apróztak el: az 5 éveseknek is fotocellás időmérő volt... Aztán teniszlabda dobás következett, ahol a dobó mellett ott állt az egyik tanárnő és mutatta hogyan tartsák a kezüket a jobb teljesítmény érdekében. Herr Igyli ekkor is megjegyzett valamit: "az én tanárom ugyan ezt miért nem tudta volna így megmutatni?" ...pedig nagyjából egyforma tehetségekről van szó :))). Majd egy akadályverseny volt, ahol szintén időt mértek. Fiunk nem lett dobogós, az első helyet egy afrikai fiú nyerte el, őt szerintem egy felnőtt sem előzhetette volna le, tehetséges futó- és dobóbajnok lesz majd egyszer svájci színekben :).

Talán a sport jelenti itt a közösségi életet? Igen, szinte biztos vagyok benne. Összehasonlítva szülőfalummal, férjem szülőfalujával ezt a falut (kb. akkora települések, mint ahol most lakunk), a magyar falvaknak esélye sem lett volna összehozni ennyi tagot csapatonként, mint amit itt láttunk. Hmmm, eszembe jutott, hogy a keresztfiunk azért nem tudott iskolai úszásra járni, mert nem lett meg a 10 fős csoport az egész iskolából. Pénzkérdés? Egészségnevelés kérdése? Nem hiszem, hogy elsősorban pénz az oka. Csak az úszó példa miatt lenne pénzkérdés, mert az drágább sport, de amit ma láttam, az fél évre 30 CHF.-/tag. Színvonalában lehet ugyan rábélyegezni, hogy "falusi", persze lehet ezen vitázni, de amikor fejenállva látom az említett anyukatársam egy korláton, hát az azért megdöbbent engem és elgondolkozom: ezért mások itt az öregek, mint otthon? 

Tegnap igazi falusi raklett-partin jártunk, amit a helyi női torna egylet szervezett. 

Úgy egy hónapja kaptunk róla egy szórólapot, de nem nagyon szoktunk ezekkel foglalkozni: elég "belterjes" bulik ezek, ahol mindenki ismer mindenkit, és nem biztos hogy mindenki örülne ott egy külföldinek, aki ráadásul még megszólalni is alig tud a nyelvükön (... és természetesen nem a németről beszélek, mert egy ilyen falusi buliban -ahol leginkább Tell Vilmos egyenesági leszármazottai vesznek részt-, németül megszólalni legalább annyira kívánatos, mint magyarul).

Nagyobbik Igyli gyermek azonban már eléggé beilleszkedett az ovis társadalomba, és az a legújabb hobbija, hogy aki egy kicsit is szimpatikus neki, azt rögtön meghívja hozzánk játszani. Egy ilyen spontán délutáni összefutás alkalmával meghívta egyik volt szomszédunkat is, akik fel is jöttek azonnal hozzánk játszani. Róluk már volt szó pár posztban, őket hívtuk meg tavaly fiunk szülinapjára is, akkor is átjöttek egy kicsit, de most hogy már mindkét gyermek tud rendesebben beszélni, így már egész jól tudtak egymással játszani is. 

Történetesen úgy alakult, hogy ez a raklett-partis meghívót észrevette az anyuka, és mondta, hogy mindenképpen menjünk el, ő is az egyik szervezője, nagy móka lesz, ráadásul a gyerekeknek lesz játszóház, sőt, még gyerekfelügyelet is lesz, szóval a nyugodt szórakozás biztosított.

Nos, Frau Igyli éppen első svájci koncertje előtti utolsó egésznapos próbájáról jött haza, és úgy beszéltük meg, hogy akkor majd beugrunk a buliba. A gyerekek már be voltak etetve a játszóházzal, szóval nem volt más választás, irány a rendezvény helyszíne.

Én azt gondoltam, hogy a normális esetben tornateremként funkcionáló teremben majd játszanak egy jót, miközben majd mi sétálunk egyet odakint a raklett-árusok között, esetleg benyomunk egy kis büdisajtot, aztán uzsgyi haza.

Csak annyi hiba csúszott az elképzelésbe, hogy a helyszín nem annyira kint, mint bent volt, nem voltak árusok, hanem inkább sok-sok asztal, ahol sok-sok falubeli csevegett, persze svájcinémetül. Így a kötetlen elvegyülés nem volt megoldható, mikor beléptünk körülbelül úgy éreztük magunkat, mint az ártatlan őzikék, akik betévednek az oroszlán barlangjába, és rájöttek, hogy már nincs menekvés. Vagy megpróbálunk óvatosan elvegyülni, és úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mi itt vagyunk, vagy még most elhúzunk haza. Ez utóbbi azért elég cikin hangzik, főleg, hogy a gyerekek már meglátták a játszóházzá alakított tornatermet, de leginkább azért, mert páran szintén észrevettek már minket, köztük a fent említett volt szomszéd, aki jegyszedő-pénztáros vonalban helyezkedett el, és ha ezután elosonunk, na az már tényleg ultraciki.

Frau Igyli pillanatok alatt pánikba esett, persze én is, csak igyekeztem nem mutatni :) Kisebb-nagyobb tanakodás után úgy döntöttünk, hogy lesz ami lesz, és elindultunk - befelé.

Meglepetésemre nem volt belépőjegy, viszont kaptunk egy cetlit, rajta az árlistával: raklett, sör, üdítő, desszert, kávé - a szokásos svájci praktikummal működött a dolog: ha valaki evett-ivott valamit, akkor húztak egy strigulát a cetlijére, aztán kifelé menet lehetett fizetni.

A gyerekekkel először a tornaterembe mentünk, ahol szintén svájciasan szervezték meg a bulit a gyerekeknek: elővettek egy csomó tornaszert, hozzáadtak egy pár tornaegyletes anyukát, és kész is a gyermekmegőrzés. Életemben nem láttam még ilyen bulit: a gyerekek önkéntes tornaórán vannak, míg a szülők egy szinttel feljebb iszonyatos sajtszagban isszák a sört és traccsolnak. Mondanom sem kell, én gyerekkoromban sok mindenre vágytam, de egy tornatermi bulinál semmi sem állt távolabb tőlem (mondjuk ebben nyilván nagy szerepe volt nagyszerű tornatanáraimnak és az ő még nagyszerűbb módszereinek). 

Persze nem nagyon mertük otthagyni a két gyerkőcöt, mert bár a nagyobbikat azért sokan ismerik, és ő elég jól el is boldogul ebben a társaságban, a kisebbiket erre még nem éreztük felkészültnek, főleg a rögtönzött csúszdának átalakított tornapadok és a gigantikus trambulin miatt.

A gyerekek azonban nem zavartatták magukat, belevetették magukat a tornabuliba, legkisebbik Igylit le sem lehetett rángatni a trambulinról (ahol azért nem nagyon tudott megállni, de még stabilan ülni sem, főleg ha a tízévesek elkezdtek ugrálni mellette), a nagyobbik pedig ide-oda csapongott a tornaszerek között. Aztán egy idő után mondták a vigyázók, hogy nyugodtan menjünk, majd ők figyelnek a gyerekekre, minden sima ügy lesz. Háááát, őszintén szólva ebben még én is kételkedtem, Frau Igyli pedig abszolút biztos volt abban, hogy nem, de végülis csak elindultunk a sajtszag irányába (azért én vártam egy percet, és  visszakukkantottam a terembe, és ami a sajtszagot illeti, az valami egészen brutális volt az épület minden pontján, szóval az után nem kellett sehova sem menni).

Lényeg a lényeg, felmentünk, és leültünk egy asztalhoz egy másik család mellé, és úgy tettünk mint a svájciak. Hát így történt, hogy Frau Igylivel életünkben először büdös (de finom!) sajtot nyomtunk krumplival és savanyúuborkával, egy kis sörrel kísérve, miközben a mellettünk levő színpadon felváltva szólt a techno-jódli és a The Lonely Goatherd különféle parafrázisai.

Őszintén szólva, bár nem mondhatnám hogy fesztelenek és lazák voltunk, de a raklett tényleg nagyon jó volt, a gyerekek élvezték az ugrálást, ráadásul fejest ugrottunk a falu kultúrális (khmm) életébe, így végülis, egész jól sült ez az este.

Mindenki megnyugtatására közzéteszem a hírt: szerintem Herr Igyli a kezdeti neheztelések után kezd megbékélni új munkahelyével. Már volt olyan, hogy olyannyira belejött a munkába, hogy este hazatelefonált, hogy még dolgozna rajta, és ha még nem ölték ki a gyerekek az idegeim, akkor később jönne haza. Ez mindenképp jót jelent, valami jó csak van abban az irodában ;) ... 

De most nem az ő munkája a téma.

Az enyém!!! TADÁÁÁÁÁÁM!!!

Nyugalom, pénzt nem keresek vele :) ...még!!!

Mikor Svájcba jöttünk, mert Herr Igyli állást kapott, még nem is esett le, hogy ezzel az én eddigi magyarországi munkámnak vége. Aztán teltek a napok, hetek, és nemsokára rájöttem, hogy itt az én karrieremről szó sincs, talán egy életet is leélhetek Hausfrau-ként. Az itteni óvoda-és iskolarendszer mellett nem csoda az a társadalmi berendezkedés, hogy az anyuka otthon van. Csak egy példa: óvodában heti háromszor délelőtt van a gyerek, heti kétszer délután. Már ez leszűkíti a lehetőségeket.

Hausfrau... hmmm, németül legalább flancosabbnak érzem kimondani, érdemes volt diplomázni a rangért. Mert amúgy mi a baj azzal, ha egy nő "csak" otthon van? Teljesen belenevelik az emberbe, hogy szégyen ha látja gyermekeit a nap minden percben. Mi van akkor, ha nekem jó az, hogy a férjem tart el minket, én meg főzök meg játszótérre járok? Semmi, és senkinek semmi köze hozzá, csakhát az első kérdés amit feltesznek egy nőnek 2 gyerekkel, nagy sajnálkozó kutyaszemekkel, mintha nem tudnák a választ:
-"ééés te, dolgozóóól valamit?"
-"nem wazze, otthon vagyok a gyerekekkel" - és szembe kell néznem egy sajnálkozó tekintettel! Egyszerűen elvárás, hogy ne CSAK gyereket neveljek! ...pedig állítólag jó az, ha egy gyereket nevelnek otthon is. Mindegy is, én magamnak letisztáztam ezt a dolgot: szépen éljük életünk, a mi családunk így működik, nekünk ez így jó és kész. 

Aztán egyszercsak megszólalt a telefon. Kezdetét vette egy hihetetlen történet, ami egy régi ismerősöm motorbalesetével kezdődött, majd azzal végződött, hogy egy szimfónikus zenekar első, szólamveztőjeként ülök a próbán. ...ezt nem is kell németül írnom, magyarul is flancos :).
Még jóval az első próba előtt elküldték a kottákat, volt időm felkészülni. A zenekar nem profi (magyarul nincs fizetés), ide hobbiból járnak a tagok zenélni, de a kategóriájában egy ismert zenekarról van szó, akik nagyon ismert helyeken is játszanak.
Az első próba 5 év után örök emlék marad, elfelejtettem még azt is, hogy kell tartani a hangszerem. Kevesen voltak ott, háttal álltam, hogy egy kicsit bemelegítsek, de egyszerűen nem mertem játszani. Aztán csak csak összeszedtem magam, de a kezem kő hideg és merev maradt, művészet a közelben sem volt. Azóta is hideg még a kezem, de már merek játszani a hangszeren.

Problémám van a svájci némettel, szerencsére a szólamtársam rendes, fordít nekem németre. Három karmester volt eddig, aki próbát tartott, 3 féle dialektusban mondták a sok okosságot, amiből én legalább azt próbáltam kiszűrni, hogy a darabban vajon melyik ütemről beszélhetnek. Többé-kevésbé az már megvan :). Na, mondjuk bátran írom le ezt a próblémát azok után, hogy a tegnapi próbát egy számomra új dialektusban volt részem hallgatni, ahol egy svájci kollégának mondta a másik svájci, hogy hol tartunk. Ehh, még egy ilyen ország nincs :). 

Tegnap más is történt: könnyekig hatódtam az egyik akkord hallatán. Nem azért, mert véletlen tisztára sikerült játszania a zenekarnak, máskor is előfordult már ilyesmi :), hanem mert tényleg van valamiféle remény, amit nem szabad feladni még nekem, a Hausfraunak sem. Annyira szeretném, hogy a gyerekeim lássák, hogy csinálok mást is a palacsinta sütésen kívül!

Annyira beleillik a mostani szituáció abba, amit elképzeltem valaha magamnak: vígan nevelgetem sikeres férjemmel együtt gyermekeim, közben zenélgetek, nem sokat, pont annyit, hogy jó legyen. Egy időre ezzel meg is volnánk! Nem tarthat minden örökké, lehet, hogy rövid, átmeneti időszakról van szó, de most annyira jól érzem itt magam a bőrömben, mint még sosem! Ez a zenekarosdi nem stabil dolog, de azon vagyok minden tudásommal, elszántságommal, hogy az legyen. És nagyon bízom abban, hogy mire akkorák lesznek a gyerekeim, hogy nagyjából emlékezzenek a dolgokra, akkor arra emlékezzenek, hogy zenélek.