igyli

Ha a gyerekeimet meghívják születésnapi partira itt Svájcban, akkor a következő dolgokat figyeltem meg: a meghívón az első furcsaság -nekem persze, mert azért hozzátenném, hogy Magyarországon még nem volt annyi idős a fiunk, hogy szülinapi bulikra hívták volna, tehát a magyar szabályokról nem tudok-, hogy a kezdés időpontja mellet a befejezés időpontja is ott van. A bulira pontosan kell érkezni, és csak akinek a meghívó szól, az megy a bulira. Ez nekem azért furcsa, mert valamiért azt hittem, hogy a 3 év alatti korosztályhoz az anyuka is hozzátartozik. Hát nem. A címben szereplő Lara kisebbik Igyli első barátnője, első szülinapi meghívóját tőle kapta amikor 2 éves volt. Amikor odaértünk a buli helyszínére Lara anyukája nagyon örült nekünk, majd határozottan kivette a kezemből Kicsi Igylit, mosolyogva közölte, hogyha gond van majd hív telefonon, elköszönt és becsukta az ajtót előttem. Puff. Pislogni sem maradt időm. Nekem okés, ismertem az anyukát, 2 gyereke már túlélte, bizonyára az enyémnek sem lesz baja... hmmm.

A megadott időpontban, pontosan kell menni a gyerekért. Ifj. Igyli első meghívásakor elkövettem azt a hibát, hogy amikor mentem érte és a vendéglátó anyuka megkérdezte, hogy kérek-e egy kávét, igent mondtam. Aztán csak azt vettem észre, hogy jönnek a svájci anyukák, megállnak az ajtóban, bevárják a gyereket és indulnak is. A vendéglátó kérdezte a kávét, nem én vezettem rá -ezzel nyugtatom magam azóta is-, de ilyenkor észrevételem szerint nem maradunk ott, nem fogadunk el kávét. Ciki volt, mindegy.

Larával folyamatos a kapcsolatunk, kislányunk tőle tanulja a svájci németet. (...hozzátenném, hogy Lara három éves kora óta jár logopédiára, mert az anyja se érti a szavát, viszont a Kicsi Igylivel gyönyörűen játszanak együtt és elbeszélgetnek szépen. Hogy milyen nyelven? Azt nem érti senki :). )

A legutóbbi szülinapi buliról Kicsi Igyli becsomagolt maradék sütivel érkezett haza, amit a nagyobbik Igyli gyermek evett meg. Nagyon ízlett neki, másnap találkoztunk Lara anyukájával és a fiam egyből elkérte a receptjét a sütinek. Nemsokkal később Lara anyukája el is hozta a receptet, amit végülis nem tudom, hogy svájci süti-e vagy sem, de finom:

200 g liszt
1 teáskanál sütőpor
200 g cukor
1 csipet só
80 g kakopor
30 g csokidarabok
50 g darált mogyoró (én dióból csináltam)
200 g (lágy) vaj
4 tojás
1 dl tej

Az összetevőket összekeverjük, kb. 50 percig 180 fokon, légkeveréses sütőben sütjük. Mi tortasütőben sütöttük meg, így egyben tart 45-50 percig, de muffinnak kevesebb idő is elég.
A receptben említettem, hogy mogyoró helyett diót használtam -mert az volt itthon-, és még az a felfedezésem támadt -amit bizonyára más már tud, de nekem spanyolviasz-, hogyha a szilikon tortasütő együtt melegszik a sütővel és forró, amikor beleöntöm a nyers tésztát, akkor gyönyörűen kijön, a szilikon mintázata is tökéletesen látszik a sütin. (Az öttet egy kenyér receptjéből jött, ahol a jénai edénybe is így kell beletenni a tésztát és csodálatosan kijön a végén belőle a ropogós kenyér.)

...ja, és a 30 grammnyi csokidarabka nálunk 100 g-ot jelent :).

Úgy egy hónapja kaptunk egy levelet a Gemeinde-tól, hogy ideje meghosszabbítani a tartózkodási engedélyünket. Bizony, augusztus 25-én lesz 5 éve, hogy itt élünk.

Persze már jó előre átnéztem a kanton honlapján található tájékoztatókat, sőt még az idevágó törvényeket is elolvastam (vagy legalábbis megpróbáltam), nehogy meglepetés érjen az engedélyünk meghosszabbításakor. Szóval picit aggódtam azért, mi lesz, ha kipenderítenek minket innen?

A valóságban azonban extrém egyszerűen és gyorsan ment minden. Múlt héten kedden elmentünk a városházára (na jó, inkább faluháza), ahol odaadtuk a kitöltendő papírokat, és a gyerekek új fényképeit. Frau Igyli is csináltatott új fényképet, de csak hogy még csinibb legyen az igazolványképe, amúgy nem kellett volna. Érdekes, hogy a kitöltendő papíron szinte alig kellett valami információt megadni, név, egy útlevél vagy személyi száma és lejárata, és hogy milyen címen tartózkodunk itt. Végülis úgyis tudják, minek? Szokás szerint az egész ügyintézés nem volt több öt percnél, majd telefonálnak, ha kész.

Pénteken kaptunk is egy levelet a kanton bevándorlási osztályától, hogy szükségük lesz még részemről egy munkáltatói igazolásra, ami 14 napnál nem régebbi. Hétfőn reggel ezt meg is szereztem, délben elküldtem az ügyintéző email címére beszkennelve. Fél kettőkor jött a válasz, hogy köszönik szépen, ennyi elég is, már hosszabbítják is az engedélyünk. Tegnap már a faluházából hívtak, hogy kész van minden papír, lehet jönni érte. Érdemes figyelni az átfutási időket: falu-kanton egy nap postázással együtt, egy nap múlva feldolgozták, küldték a levelet, ami másnap megérkezett, majd az emailem után még egy nap sem kellett, hogy a kantontól elérjen a faluba a már frissen elkészített igazolvány. Az egész cucc-pucc egy hetet vett igénybe, úgy, hogy én még közben igazolást gyűjtöttem be. 

Szóval, a következő ötéves terv jóváhagyva, a legközelebbi hasonló témájú poszt 2018. augusztusában várható :)

Ma háznézőben voltunk. Pontosabban inkább alkudozni. Bár elvileg nem azért mentünk, hogy a vételárról beszéljünk, hanem hogy az átadás-átvétel mikéntjéről egyezzünk meg részletekbe menően, kiderült, hogy csak az ingatlanközvetítő gondolta úgy, hogy az eladó elfogadta az ajánlatunkat, a vevő erről nem tudott - vagy nem akart tudni.

Igyliné ekkor javasolta, hogy húzzunk el onnan - azt gondolom többen igazat adtak volna neki az adott helyzetben, főleg ha figyelembe vesszük tárgyalópartnereink és az ingatlanközvetítő balkáni származását, és ketrecharcos múltját...

Szóval egész jól elvitatkoztunk egy nem olyan kicsi összegen, amikor is a tulajdonos egy finoman szólva unortodox megoldást javasolt. Mégpedig, mivel olyan magasak itt az adók - bár ezt őszintén nem értettem, mert hát nem véletlen lakik a közelben szinte az összes forma 1-es pilóta, teniszcsillag, Tina Turner, meg még ki tudja ki) -, szóval azzal állt elő a pasi, hogy akkor legyen az, hogy ő enged az árból, cserébe viszont a szerződésbe úgy 40 ezer frankkal kevesebbet írnánk bele. Amit ő meg megkapna zsebbe. Hoppá! Kreatív.

Kicsit úgy voltam, mint a finn rendőr a városi legendában, melyben az volt a kuncsaft szerencséje, hogy a finn rendőr nem tudta mi az a megvesztegetés, így a rendőr egyszerűen nem értette, hogy mit akarnak tőle.

Annyi különbség azért volt, hogy én valójában sejtettem mit akar, csak nem tudtam, hogy vajon most csak a német nyelvtudásom játszadozik velem, vagy ez a pasi komolyan azt gondolja, de Igyliné abszolút biztonyossággal megerősítette nekem a hallottakat. Úgy néz ki tényleg azt gondolták, nem fog feltűnni senkinek, hogy az adóbevallásomban majd a házvásárlás mellett még egy plusz negyvenezres lyuk is tátong.

Mondjuk a kantonunkban éppen nincs ajándékozási illeték, de talán csak feltűnne valakinek az adóhivatalban, hogy miután kifizettem a vételárat, még jól meg is ajándékozom a kedves eladót egy kisebb összeggel.

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy mi most jujjj de nagy szentek vagyunk ám - mert nem. De - részben legalábbis -, azért lakunk itt, és nem máshol, mert itt meg lehet oldani mindent hasonló ügyeskedések nélkül is. És ez jó. Szóval nem mi fogjuk romlásba dönteni az ország adózási morálját, az bizonyos.

Mondtam még egy velősebb mondatot az adócsalás meg a kidobnak az országból ok-okozati összefüggéséről, aztán látva csodálkozásunkat - mentendő a helyzetet -, még megjegyezték, hogy hát nem is én lennék az adócsaló, hanem ők :))) - aztán gyorsan ejtettük a témát.

Végül aztán úgy néz ki, hogy nagyjából megegyeztünk minden részletben, adócsalás nélkül, a mi általunk kívánt áron - így aztán - lélegzetünket visszafojtva várjuk a fejleményeket, a közjegyzőt és a bankot...