Az útlevél
Végszóra megérkezett legeslegkisebb Igyli útlevele, alig öt hónap alatt. Annyit azért elárulhatok, hogy ahhoz, hogy ez ennyi idő alatt menjen (!), hihetetlen utánajárásra, és méginkább kapcsolatokra volt szükség...
Időközben a magyar média is lecsapott a témára, talán nem teljesen véletlenül:
http://nol.hu/belfold/mi-kozunk-magyarorszaghoz-ha-kisbabaval-sem-engednek-vissza-154945
http://nol.hu/belfold/reagal-a-kulugy-1549959
http://hvg.hu/itthon/20150710_A_kulfoldon_szuletett_magyarok_babai_fel
Két hete már tudtuk, hogy az útlevelet elpostázták a konzulátusról, és azon a hétfőn összepakolva - és feszengve - vártuk, hogy csengessen a postás. Szegény biztosan nem értette, hogy miért öten nyitnak neki ajtót, és miért ugrálnak a kisebbek az örömtől. Esetleg halkan elmormolhatta magában, hogy ejjjj, ezek a bevándorlók mind stiklisek.
Rögvest bedobáltunk hát mindent az autóba, bekapcsoltuk a riasztót - azaz szóltunk a szomszéd öregeknek, hogy megyünk két hétre nyaralni :) -, majd nekivágtunk az útnak.
Az út simán ment, a nagyobb gyerekek már rutinos utazók, kicsi Igyli meg szuper kölyök, nagyon jól viselte a tízórás utat.
Legutoljára Igyli-pici születése előtt úgy egy hónappal voltunk otthon, tehát már legalább 8 hónapja nem jártunk Magyarországon. Furcsa volt ennyi idő után újra otthon lenni..
A tapasztalatok pedig, nos, vegyesek.
Fogyasztunk
Keresztlányunk trambulint kapott ajándékba, amit az interneten rendeltem, majd elmentem érte autóval. Egy régi gyártelepen volt a raktár, az iroda pedig egy mellette levő épületben. Az eladó udvarias, de ha nincs nálam elég apró, akkor visszaadni nem tudnak, viszont egészen a raktárig kijött, elmagyarázta hogy tudok autóval bejönni, mivel autóval egy másik útról van csak bejárat. Ahol ismét van egy portás, plusz sorompó. A portás odajön, kicsit félve néz be (gondolom a külföldi rendszám vs. kommunikáció) de aztán nagyon kedves és segítőkész ő is. A raktáros is jó fej, segít bepakolni, tippet is ad az összeszereléshez.
A közelben van egy patika, ami pont kapóra jön, mert fáj a torkom (tudom, 36 fok van odakint...), beugrok és veszek rá valami ellenanyagot. Miután mindkét ajánlott készítményt elvinném, csodálkozva néz rám a patikus. Visszakérdez: biztos? - és már le is olvassa nekem mindkettő árát (ami persze elég borsos). Szót fogadok, és csak az egyiket veszem meg.
Fejlesztések
Szüleim falujában már két éve folyamatosan zajlik a csatornaépítés-projekt. Ez önmagában jó, de ahogy csinálják, az már közel sem olyan örvendetes. Az eddig sem brilliáns minőségű utak még rosszabbak lettek. De nem is ez a legbosszantóbb, hanem az a nemtörődömség, trehányság és igénytelenség, ami a kivitelezés körül zajlik. Gyakorlatilag napi jelenség, hogy keresztülvágnak víz vagy éppen gázvezetékeket, így szinte már teljesen megszokott, hogy fél napig szünetel a szolgáltatás. A bicikliút, ami nagyon fontos lenne, hogy a hosszú, gyakorlatilag egyutcás faluban biztonságosan lehessen közlekedni, gyakorlatilag használhatatlan lett: méteres szakaszokon hiányzik róla az aszfalt a csatornabekütések helyén, nem ritkán tíz-húsz centiméteres szintkülönbségekkel. Így a biciklisek, kismotorosok vagy végig a főutcán mennek, vagy ki-be ingáznak a bicikliútról. Ráadásul ez nem egy-két napos átmeneti állapot, a legtöbbjük már hónapok óta úgy áll.
Szüleim utcája nincs aszfaltozva, azt gondolná az ember, azt legalább nehéz elrontani. De nem. Mivel valószínűleg egy kicsit elmérték magukat a kivitelezésnél (vagy előtte), ezért hogy meglegyen a lejtés és a szükséges takarási vastagság a csöveken, ezért néhol feltöltötték az utcát, úgy fél méterrel magasabbra, mint eredetileg volt. Ennek következményeként néhány házhoz gyakorlatilag esélytelen autóval behajtani, egyébként meg az egész olyan, mint egy rossz hullámvasút.
A legelkeserítőbb azonban az, hogy az emberek képtelenek kiállni saját, vagy éppen mások érdekeiért. A falu vezetését éppúgy nem érdekli az egész (nekik az a lényeg, hogy kész legyen, így, vagy úgy, jól vagy rosszul), mint magukat az embereket sem. Az, hogy egymástért, vagy akár csoportos érdekekért kiálljanak, úgy tűnik, hogy még csak kósza gondolatok szintjén sem jelenik meg.
Fogorvos
Frau Igyli mindeközben egész délelőtt telefonál egy fogorvost keresve, aki tudna időpontot adni lehetőleg még ugyanerre a hétre. Nem megy. Pedig nekünk nagyon kellene, bölcsességfog a gond. Persze foglalhattunk volna előre, ha tudtuk volna, hogy mikor lesz útlevél. Vagy csak úgy vakon, és majd lemondjuk.
Végül ez is sikerül, állami egészségügyben, persze hogyan máshogy, kapcsolatokkal. Ami viszont megdöbbentő, hogy még az így "szerzett" orvos is képes úgy beszélni az emberrel, hogy Frau Igyli már az első vizsgálat után kétségbeesve hív fel, hogy most otthagyja-e az egészet, vagy sem. Végül nem, mert nagyon fontos lenne elintézni azt a fogat még most.
Közben már jó előre jeleztük, hogy nincsen TB "előfizetésünk", úgyhogy fizetnénk inkább, készpénzben. Ez némi ellenállást szül a túloldalon, de lassan megoldódik. A rendelőben aztán kartonozó, adminisztráció, csak elkérik a TAJ kártyát, és szerintük nincs ezzel semmi gond, minden pöpec, aktív, van fedezet. Csodálkozunk. Mi ragaszkodnánk a fizetőshöz, nem szeretnénk kéretlen kérdéseket kapni később, de ez nagyon nem megy.
Bank
Bankolunk is, szeretnénk készpénzt befizetni a bankba, ahol a régi házunk hitele fut. A saját számlámról van szó, de a pénztárnál közlik, hogy az útlevelem még nincs regisztrálva a rendszerükbe, ezért átirányítanak egy másik ügyintézőhöz. Várakozás, várakozás. Az ügyintézőnek elmondom mi járatban, és hogy már nincs személyim, sem lakcímkártyám (lásd a sztorit a külföldi rendszámú magyar tulajdonossal rendelkező autókról, köszönjük, kormányunk) ezért van ugye itt az útlevelem. Úgy tíz perc pepecselés a billentyűzettel, és kiderül, hogy ez nem megy. Mert nincs lakcímkártyám. Azaz kellene lennie egy olyan lakcímkártyámnak, amire az van írva, hogy nincs lakcímem Magyarországon. Érthető? Nem? Nekem sem. Magyar állampolgár magyar útlevele Magyarországon csak úgy érvényes, ha van mellette egy lakcímkártya is, amire legalább annyi rá van írva, hogy nincs címem. Lehet, hogy ott rontottam el, hogy azt mondtam, a saját számlámra szeretném? Ha nem az enyém lenne, akkor más lenne a helyzet. Ezután még egyszer megkérdezem a - most már - két ügyintézőt a monitor mögött: tehát egészen biztos, hogy itt vagyok a pénzemmel, amit nem fizethetek be a saját számámra?! - és: - igen! Az egész világon a kutyát sem érdekli a lakcímkártya, mert persze azt sem tudják mi az, de itt... Sajnálják, de így nem fizethetek be pénzt a saját számlámra. Az ész, a racionalitás megszűnik létezni, kikóválygok a bankból, és elindulok. A hiba biztos bennem van - leginkább, mert nem szeretnék újabb köröket futni egy lakcímkártyáért, amire rá az van írva, hogy nincs lakcímem. Abszurdisztán ezt a csatát megnyerte.
Mivel a számla közös, Frau Igyli pár nap múlva egy pár száz kilométerrel távolabbi fiókban is megpróbálja ugyanezt elintézni. Neki persze van személyije és lakcíme is. Simán megy minden. Miután rákérdez az én esetemre, azt a választ kapja, hogy ez itt nem fordulhatna elő, átirányítják egy ügyintézőhöz, hogy tisztázzák ezt. Frau Igyli leül, várakozik a számával, míg az ügyintéző elintézi a harmadik szám nélkül beeső vendéget is, majd úgy gondolja ebből elég, és otthagyja őket.
Nyaralunk
Idén újra nyaralunk, (három év után) rendesen, a második héten irány Sárvár, kempingezünk. Azaz nem teljesen, mert inkább bérlünk egy kis házat a kempingben, kisbabával azért így kényelmesebb. A kempingben minden klassz és rendezett, a személyzet is rendes, a wifi akadozik, de azért valamennyire használható.
Úszótábor
A gyerekek életükben először táboroznak, igaz csak napközis tábor, öt-hét éveseknek, reggel nyolctól du. négyig. Úszótábor, napi kétszer úszásóra, foglalkozások, strandolás, egyszer kalandpark is lesz, pont ez kell az ilyen soha el nem fáradó, vízimádó csemetéknek.
Az csak az első napon derül ki, hogy délután van egy óra csendes pihenő is. Mindenkinek le kell feküdni, minimum csendben lenni, de inkább aludni. Igyli-fiúnak ez nem nagyon megy, már úgy kétéves kora óta nem alszik napközben, és Svájcban ilyenkor pont kezdődik a délutáni suli. Egy kis mókás feleselés egyenlő szemtelenség, gyermekünk hirtelen a sarokba állítva találja magát a csendes pihenő alatt, életében először, amit kicsit zokon vesz. Otthon megnyugtatjuk, hogy nem haragszunk, és ismertetjük vele az elvárásokat, nyugi, nem visszabeszél, csendben fekszik - esélytelen. Visz magával egy könyvet, hogy legalább majd olvas. Csakhogy a könyv leesik, a sarok ismét rá vár. Sajnos az úszás része sem tetszik neki nagyon, a csoport két részre van osztva, és érthetetlen módon a gyengébb csoportba kerül, deszkába kapaszkodva kell pancsolnia, mikor itthon már gyorsúszást és hátúszást tanult mélyvízben. Szerda estére tetőzik az elégedetlenség, értetlenkedve hallgatjuk, hogy a csendes pihenő alatt a tanárnéni viccesen (reméljük) a "megkínállak nyaklevessel" mondattal fegyelmez. Másnap a kemping recepciósa elmeséli, hogy az ugyanide járó gyereke azt mondja, soha többet nem akar vízbe menni. A mienk csak egyszerűen otthon akar maradni. Igyli-lányka ilyeneken még nem akad ki, egyébként is "magasról teszek rá" természete van, ő megy egyedül, anya elkíséri. A tábor elején a névsorolvasásnál persze hiányzik a másik: - beteg? - nem. - akkor? - nem akart jönni. Közben ráveszem a nagyobbikat, hogy mégis menjen táborba, befutunk pár perc késéssel. A kimaradó és majdnem kimaradó gyerekek híre azonban nem marad hatás nélkül, csütörtökön Igyli-fiú hirtelen átkerül a másik csoportba, nagyon meg is dícsérik, és végre mutatnak neki valami újat. A pénteket valahogy kihúzzuk, vége a tábornak.
Nyári barátságok
A kempingben sok a gyerek, de leginkább csehek, lengyelek, velük nem nagyon megy a kommunikáció. Szerencsére érkezik egy magyar család a szomszédba, és a gyerekek egymásra találnak. Tollaslabdáznak négyesben, még akkor is, ha néha egy perc is eltelik, mire az ötéveseknek sikerül a szerva, és a labda visszaütése is komoly kihívást jelent. Este sötétedés után előkerül a kártya, és megy az unó meg a kvartett, közben persze megbeszélik melyik a legkúlabb cápa, vagy gepárd, és ki látta már a minyonokat a moziban. Este tizenegyig mozdítani sem lehet őket, a szúnyogok legnagyobb örömére. A háromnapos barátság után elválni is nehéz, az utolsó napon ezért még reggel is megy a kártyaparti.
Legkisebb Igyli
Imádja a vizet, leginkább a szájába lapátolni, meg a medence széléből a vízbe csusszanni. Egy fél óra neki még bőven elég, utána elfárad, és jöhet a kaja meg az alvás. Neki az egész nyaralás hatalmas kalandtúra, ennyi emberrel még talán életében nem találkozott, két hét alatt négy hely, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatesók, de ő állja a rohamot, mindenkinek örül, mindenkire mosolyog, és mindenkit elbűvöl.
Anya-apa
Apa elviszi magával a notebookot meg egy-két kütyüt, hiszen unalmában majd programozgat, elhatározza, hogy elolvas vagy öt könyvet a napozóágyon fagyikelyhet eszegetve, elmennek anyával kettesben félkilós sztéket enni. Mindebből semmi sem válik valóra természetesen. Viszont apa és anya azért pancsol, fagyizik, esténként tollasozik, vagy csak üldögél a teraszon. Meg persze legkisebb Igylivel foglalkozik. Moziznak a gyerekekkel, majd együtt háborognak a gyerekek tudta nélkül, hogy mennyire brutálisan gyenge a minyonok-mozi :)
Hazafelé
Vasárnap letelik a szűk két hét, délelőtt még bekukkantunk a sárvári várba a gyerekekkel, és szerencsére pont akkor csatáznak a törökökkel a vitéz magyar hagyományőrzők, aminek egyedül a dobhártyánk nem örül. A várlátogatás után még felvesszük Fagyis Mamát az állomáson, aki jön velünk, és még beugrunk a gyerekkel egy utolsót pancsolni a fürdőbe, aztán - irány Svájc.