igyli

Tegnap még egy harmadik érkezett családunkba.

Jól megtermett, csili-vili, piros, francia.

Ő a mi harmadik autónk.

Egy kis történelem...

Először volt a Géza. Padlizsánlila(!) Opel Astra F 125 lóerővel, talán a sors keze lehet benne (meg egy-két azóta valószínűleg kőgazdag nepperé), hogy éppen svájcból importálták magyarországra úgy nyolc évesen. Utólag kiderült, hogy talán kicsit törötten, amit aztán ahogy kell, kijavít(gat)tak így-úgy, persze mi fiatalok voltunk és bohók, és megvettük. Jó kis autó volt, nagyon szerettük, jól is ment, de azért nem volt a megbízhatóság mintaképe.

Aztán nyúztuk még úgy - ha jól számolom - hét évet, majd a svájcba költözésünk előtt fejest ugrottunk egy vadiúj sötétkék Kiába - Ő lett Elek -, ami legalább egy fényévnyi ugrás volt, a frankhitelről nem is beszélve. (Ez utóbbi a frankban kapott fizetés miatt minket nagy-nagy szerencsére nem érintett igazán). Gézát pedig költözés előtt pár nappal sikerült egész jó áron eladni egy fiatal autószerelő srácnak, akinek nagyon megtetszett a viszonylag ritka motorizációja. Később egy volt kollégám mondta, hogy látta egy eladó táblával az akkori munkahelyünktől nem messze, és néha még le szoktam kérdezni, hogy forgalomban van-e még, mikor rámtör a nosztalgia.

Elek nagyon rendes autó, már több mint hat éves, és azóta is hűen hordozgat minket ide-oda, négy ujjamon meg tudom számolni, hogy a hat év alatt mennyi baj volt vele, ebből három még garanciában, merthogy Elek már régen nem garanciális - 220000 km-nél is többet tettünk meg vele.

Most viszont, hogy nemsokára érkezik a Harmadik Igylike, úgy döntöttünk kellene valami nagyobb, amiben elfér három gyerekülés rendesen, és jó lenne, ha még maradna hely a nagyszülőknek is, ha esetleg kirándulnánk, vagy ilyesmi.

Frau Igyli pirosat szeretett volna, nekem is szép emlékeim vannak a régi piros Ladánkról :) - így piros lett. Ez svájcban csak körülbelül annyira feltűnő, mint tehéncsordában egy közepesen eldugott zsiráf. Az egyik nyárvégi kirándulásunkon a felvonó körül parkoló száz-kétszáz autó úgy 95%-a fehér-szürke-fekete skálán mozgott, piros talán egy sem volt. Legalább könnyen megtaláljuk majd. Szükségünk volt még ugye hét normális(abb) ülésre, ez elég erősen leszűkítette a kört, és sok-sok utánaolvasás meg egy-két próbakör után letettük a voksunk az egyterűek klasszikusának legfrissebb iterációjára, Cicára, a Citroen Grand Picassora.

Annak idején, mikor még a kiköltözésünk előtt megvettük a Kiát, rájöttem, hogy ezt bizony optimalizálhattuk volna, mert megvehettük volna úgy is, hogy Magyarországon vesszük meg áfa- és regisztrációs adó mentesen, és azonnal beimportáljuk svájcba. Nos, ennek most eljött az ideje, miután összevetettük a lehetséges megtakarítást az export-import ügyintézés kacifántjaival, úgy döntöttük, hogy Magyarországon vesszük az autót, és lesz ami lesz, valahogy átverekedjük magunkat a bürokrácia járatlan útjain meg persze a spedíciós cégek és vámügyintézők seregein.

De erről majd a következő posztban...

Ma (számomra) teljesen váratlanul megérkezett az első hó.

Kinézetem az ablakon a munkahelyemen, és hopp, nagy pelyhekben potyogott. Viszont rögtön el is olvadt.

Pár percre rá Frau Igyli hív, hogy esik a hó. És nem, nálunk nem olvadt el. Már két hóembert is építettek.

Természetesen az autón még nyárigumi, odakint -1 és 1 fok közötti hőmérséklet, szakadó hó. Frau Igyli tanácsára elindultam jó időben haza, de akkor már állt az autóút, kerülőúton plusz fél óra után meg is érkeztem. A rádió szerint elég felkészületlenül várták a svájci autósok a telet, az autóklub telefonos közvéleménykutátása szerint csak 60%-uk váltott már át téligumira.

Az esti program nekem is adott volt, kerékcsere a vadonatúj nyomatékkulcs segítségével. Katt-katt. Közben meg hallgattam a rádiót, egyre több helyen állt be a forgalom, úgyhogy végülis én még egész időben hazaértem.

Az elmúlt pár napban azzal múlattuk az időnket (és a telefonszámlánkat), hogy munkást kerestünk, aki ki tud nekünk ásni három, egyenként fél-egy köbméteres gödröt.

Úgy gondoltuk, hogy egy Bobcat vagy Bagger ezt nagyjából úgy max. két óra óvatos munkával simán elrendezi. Finom, puha talaj, jó, a hely nem túl nagy, de azért el lehet férni.

Nos, lehet tippelni az árajánlatokra.
Íme az eredmény:

1. Baggeres a szomszéd faluból, érdekli minden, miért, hogyan, megnéz mindent kívül-belül, méricskél. Magától hajlandó rendes németet beszélni. Egy nap, 1000, talán 1500 frank. Kb. még nem tudni pontosan.

2. Helyi kertépítő cég, fiatal srác, megnézi, csak sviccerdüccsül nyomja, majd másnap visszahív ajánlattal. Másnap reggel tényleg hív, 1500 frank.

3. Zürichi (!) baggeres jelentkezik a weben, részletesen érdeklődik, küldök neki rajzot neki. Normális, készséges, magától vált hochdeutschra. Inkább kézzel dolgozna a kis hely miatt, bár úgy lassabb és drágább, egy napot saccol így. 900 frank.

4. Olaszos nevű, hangos, dumás, megnézi, de sehogy sem akarja megérteni mit is akarunk, pedig egyszerű mint a faék. Ezenkívül még mindenféle más munkákat is kitalált nekünk, hogy ő azt szívesen megcsinálná, ha már úgyis. Aztán majd este hívjuk vissza, és majd mond árat, addig kiszámolja. Este visszahívom, négy kiásandó gödörről beszél - tényleg nem értette meg mit akarunk -, és majd inkább holnap reggel visszahív, mert még nem tudja. UPDATE: azóta visszahívott, és megtette a nyerő ajánlatot: 2400 frank! Ehh.

Aztán találtunk még két helyi építős céget, az egyiknél az iroda tárva-nyitva, de egész nap sehol senki. A másik sem elérhető, napok óta nem válaszolnak telefonra, semmi üzenetrögzítő vagy hasonló.

UPDATE2: 

5. Végül sikerült elérni az egyik helyi vállalkozót (a cég neve igen fantáziadúsan "havasi gyopár kertépítészet"), sviccertüccsök, megnézik, majd visszahívnak az ajánlattal. Két nap múlva hívnak, kérésre rendes németül is beszél, mert egy szót sem értek a dialektusából, 600 frank. Hopppááá!

6. Végül, egy magyarul beszélő, a szomszéd faluban lévő vállalkozás. Kijönnek, megnézik, hát, úgy egynapi munka, 1000-1200 frank. Mondom nekik, hogyez egy kicsit sok, mert ennél már van jobb ajánlatom. Erre elkezdenek érdeklődni, hogy mennyi, mire én elmondom az előző hatszázasat. Nagy hümmögés, csend, aztán legjobb védekezés a támadás alapon elkezdik mondani, hogy hát az nagyon kevés, és bizony majd ez az ország is odajut, mint Németország, hogy a sok bevándorló lenyomja az árakat, és majd nem lehet rendesen megélni, stb. WTF?! Csak álltam, és néztem tágra nyílt szemekkel. Ezek után még próbálkoztak, kérdezgettek, hogy akkor most mi legyen? Nem tudom mit vártak, hogy majd rábólintok az ő kétszeres árukra, vagy rákontrázok, hogy tényleg, ezek a szemét úszlanderek lenyomják az árakat, így magunk között őszintén megmondva, ... inkább explicit megköszöntem hogy eljöttek, és viszlát!

Hát ennyi.

Érdekes módon, szinte mindegyik el tudta volna vállalni a munkát adott napra, tehát valószínűleg nincsnek agyonterhelve.
Másrészt, hogy erre a munkára hogyan jön ki 1500 frank, azt csak találgatni tudom, de egészen elképesztőnek találom. Az első jelentkező pl. 200 frankot mondott a bagger szállítására, de hogy a maradék 800 frank az mi...
Mivel csak egyikük akart kézzel dolgozni, és ő egy napot saccolt, a többiek ugyanazt baggerrel nem tudom mennyi időre mérték fel, de azt hiszem, hogy én is szeretnék ilyen órabérért dolgozni.

PS. úgy 50 frankért szénszálas nyelű (!?) ásót lehet kapni a közeli barkácsboltban :)

PS.2. Végül nem mertem bevállalni magam az ásást, szénszál ide vagy oda, úgyhogy nyert az ötödik ajánlat hatszázért. Volt egy kis komplikáció, mert a vízvezeték felett volt egy réteg beton, így még hoztak vésőgépet is, ráadásul a talajvízbe is belefutottunk, ahhoz meg búvárszivattyút is kerítettek, hogy dolgozni tudjanak. Sőt, a szivattyút még pár napig ott is hagyták, ha esetleg a további munkálatokhoz szükség lenne rá. Nagyon rendesek és korrektek voltak végig. Egyébként még ezekkel együtt is belefért a munka kétszer fél napba. A végén 700 frankot számláztak, amit az előbbi nehézségek miatt korrektnek tartok.