Megszületett Legeslegkisebbik Igyli, egészségesen, 3280g-mal, 48 cm-rel, 9/10-es Apgar értékkel, december 2-án, kedden. A terhesség és a szülés alatt minden rendben zajlott, az első napok nagyon jól alakultak. Annyira jól, hogy haza is mentünk csütörtökön. Svájcban adott a lehetőség, hogy ha nem szorulunk kórházi ellátásra, hazamehetünk. Az osztályon diplomás nővérkék dolgoznak, ha ők észlelnek bármi problémát hívják az orvost, nyilván ha gond lett volna bármelyikünkkel nem megyünk haza. Pénteken reggel visszavittem kisfiam a gyermekorvosi vizsgálatra, ami még a kórházi ellátás része. A gyermekorvos megvizsgálta kisfiam, gyönyörűnek és egészségesnek látta. Mi is. Száraz bőrére kaptunk krémet, kenegessük napi kétszer, ez volt az egyetlen probléma.
Szombaton is visszavittem, mert akkor volt még egy vértesztje. Egy ápolónő vette le a vért, megkérdezte hogyan vagyunk, mennyit eszik a gyerek, le is mérte, gyakorlatilag visszanyerte már születési súlyát, nagyon jól álltunk anyatej és szoptatás témában. A harmadik gyermekkel valóban sokkal rugalmasabban megy az első hét, ráadásul nekem is sokkal könnyebb dolgom volt, a szülés után 2 órával már fitt voltam.
Otthon szépen telt az időnk, nagytestvérei örültek a kistestvérnek, családdal skype-oltunk, mutogattuk csodaszép babánkat, a barátnők is meglátogattak minket, maga volt az ideális rózsaszín felhőcskés világ. Hétfőn ünnepnap volt kantonunkban, nagyon klasszul telt az időnk a gyerekekkel, moziztunk, mókáztunk. Közben etettem szorgalmasan legkisebb Igylit. ...hmmmm, de furi, délben evett, idáig 2 és fél óránként jelzett ennivalóért most meg alszik és már fél 4. No, gondoltam kézbe veszem, ideje enni. Kivettem a pihenőszékéből, erre ő sugárban lehányt. Hmmm, ilyet se láttunk még, nem "bukás" volt, node ne tojjunk már be egyből. Kis szünet, gondoltam próbáljunk meg újra. Megint sugárban lehányt. Dehát az előbb már kijött belőle egy nagy adag valami, az lehett az ebéd, de ez akkor mi? Megint nem szopott. Felhívtam Herr Igylit, még viccelődtem is, hogy "halló, itt a para-mama beszél, nem eszik a gyerek", mondta, hogy akkor jön is paramamához. Még szerencse. Mire hazaért, Igylike megint hányt. Felhívtuk a testvérem, aki egészségügyben dolgozik, azt javasolta, menjünk dokihoz. Mivel ünnepnap volt, gyerekorvos nincs. Az ügyeletes doki miután megmondtuk, hogy 5 napos a gyerekünk, Zürichbe irányított minket, ő felnőttek orvosa, nem tud segíteni.
Elindultunk a zürichi Triemli Spitalba, azért még beraktam egy szatyorba az utolsó hányásos kisruhát, mert azt már neonsárga színűnek láttam, csak nehogy furin nézzenek rám, hogy minek viszek be egy egészséges gyereket. A gyerekosztályon fogadtak minket. Megvizsgálta egy diplomás ápolónő, hívta az orvost, ő is megvizsgálta. A vizsgálat után azt mondta, hogy konzultál a főorvossal. ...rossz jel. Bejött a főorvosnő, akinek lila volt a haja. ...még rosszabb jel. A látszat csal, egy olyan doktornőt képzeljünk el, aki nagyon kedves, határozott és sugárzik a megbízhatóság szavaiból, és nem utolsó sorban egyből hochdeutsch-ot beszélt velünk, így a lila hajért megbocsájtunk. Kicsike Igyli újra hányt, így az általunk bevitt "referencia hányásos" ruhára már nem is volt szükség. A főorvos a vizsgálat után elmondta, hogy többféle variáció lehet, ebben fertőzés, vírus meg egyebek, még nem tudni, kellene még további vizsgálat. Szükség lenne egy branülre és egy gyomorszonda bevezetésére az orrán keresztül. Naív anyuka, nekem még mindig nem esett le: "oh, lesz egy kis baci a pakliban"... Azt kérte az orvos, hogy menjünk ki a váróba, a szonda levezetése jobb ha szülők nélkül zajlik. Mi szófogadó szülők vagyunk és egyébként is rájöttem, hogy gyulladóban vannak a melleim, tejpumpára szorulok, kértem egyet, majd a váróban az ukrán apuka előtt szépen lefejtem a tejem. Vannak célok, amik a szemem előtt kell, hogy lebegjenek: ha egy óra múlva a fiam enni akar, itt tejben-vajban kell úsznia mindennek.
A szonda bevezetése után szóltak nekünk, a vizsgáló előtt megállt a főorvosnő és felkészített minket a látványra, és hogy csak a látvány rossz, de higyjük el, ez csak kinézetre rossz. Ó, amikor kinyitotta az ajtót! Bőgés tört ki belőlem, a rózsaszín felhőcskék elszálltak, "helló anyuka, akkor most ideje leszállni a valóságba, ez itt egy beteg gyerek!". Herr Igylit is megviselte ez pár perc... és ez még csak a kezdet volt. A branült nem sikerült a kezébe kötni, ezért a fejére kapta, kis kezecskéi a próbálkozásoktól kékek voltak, orrából szonda lógott, abból valami zöld trutyi jött. Sírtam, ilyen nincs, dehát délig egészséges fiam volt! Nem, az nem lehet, hogy azért van baja, mert korán hazamentünk a kórházból, látta ott is orvos, ebbe nem megyek bele! Akkor meg mi ez?! Elküldték a laborba amit csak szegény kisfiamból levettek, pici kukijára vizeletgyűjtőt kapott, valami kaki féleségről érdeklődtek, dehát hol van már a reggeli pelenka?! Ezután levittük együtt a főorvosnővel röntgenre, majd ultrahangra. Az ultrahangos orvos nagyon alaposan vizsgálta, de levegővel volt tele a pocakja, ezért nehéz bármit is mondani - mondta. Elmúlt éjfél, kisfiunknak előkészítenek egy helyet osztályon, addig a vizsgálóban elköszöntünk Herr Igylitől, ő hazament, én maradtam bent a picivel.
Közben Igylikét felvették az újszülött osztályra, ahol üvegfallal volt elválasztva a többi ágyikótól, monitorra kapcsolták. Ekkor már hajnali 2 óra volt. Írtam testvéremnek egy sms-t, mit kötöttek be a gyerekbe, es mi jön ki belőle. Nem érkezik válasz ...a legeslegrosszabb jel.
Feleslegesnek tartottam a szülőknek fenntartott szobába elmenni, hiszen kora reggel ígyis menni akarok vele az UH vizsgálatra. Hajnali 4 felé felriadtam, elbóbiskoltam a széken, épp a lila hajú doktornéni vizsgálta kisfiam. Azt mondta minden rendben van, de menjek el aludni, szükségem lesz az erőmre, így elmentem a szobába.
Fél 8 körül felkeltem, lementem a Picihez. Aludt... mi mást tehett volna, semmi ereje nem volt. Nemsokkal később jött az UH gép, "ha a hegy nem tud menni Mohamedhez, hát megoldják fordítva". Egy fiatal doktornő volt az UH orvos, nagyon alaposan vizsgálta, majd egy ponton ottragadt a keze. Nézte-nézte, majd nyúlt a telefonjáért. Én is, bekapcsoltam a szótárt. Nem hallgatózom, de nem vagyok süket, kimondta: a diagnózis volvulus. Beírtam a szótárba: ilyen szó nem volt benne, azonnal hívtam nővérem, aki értelmezhető nyelvre lefordította nekem: bélcsavar. Az UH doktornőn láttam, hogy ezt sikernek éli meg és bevallom őszintén, ez megkönnyebbülés volt. Maga a gondolat, hogy beteg, sokkol, de legalább tudjuk mi a baja, ez "valami".
Innen nagyon gyorsan ment tovább minden: megjelent 2 orvos és 2 ápoló, mind bemutatkozott. Elmondták, hogy eddig is folyamatosan kapcsolatban voltak a zürichi Kinderspital-lal, ahol egy gyermeksebész specialista várja, mert a lehetséges diagnózisokra már előre felkészültek. Most át fogják szállítani, ehhez most előkészítik a babát. Mindkét orvos mégegyszer megvizsgálta, az ápolónő pedig odaült hozzám, hogy megbeszéljük a szállítást. "Van-e autónk?" - kérdezte, de ekkor megszólalt a telefonja, bocsánatot kért, elment. Azonnal hívtam Herr Igylit, "te, gyere a nagykocsival, át kell vinnünk a gyereket, tele van drótokkal, tuti valami nagyobb valamiben kell vinni". ...igen, még mindig naív anyut halljuk... visszaért a nővérke, szóval van-e autónk. Mondom igen, megoldjuk a baba szállítását. Hát minden komolyságát összeszedte, a helyzet komolyságát is beleértve, de nevetnie kellett. Jó, így utólag én is kiröhögöm magam, anyám, hol élek én??? Rázza már fel valaki csipkerózsikát!!! Elmondta, hogy a baba szállítása nem kérdés, ő mentővel megy, egy szakápolóval és egy főorvos kíséri. Itt az én utazásomról van szó, hogy hívjon-e taxit. Elkezdtem sírni: ekkora-ekkora baj van? Hiszen itt van 5 km-re az a másik kórház?! Igen, ekkora a baj. ...főorvos kíséri... lehet, hogy Svájcban egy nátha miatt nem lehet orvoshoz menni, de amikor baj van, akkor abba mindent belefektetnek, hogy ne legyen baj. Megérkezett fiam szállítóeszköze ...fogalmam sincs mi a neve, szerintem némi barkácsolással űrhajót is lehetne belőle építeni, volt azon minden: monitor, oxigénpalack, villogó kütyük, infúziós pumpák, defibrillátor... egy mentős ágy hosszúságon, embernyi magasan minden, a tetején egy inkubátorral, ahova belerakták az én icipici kisfiam. Ekkor csengetett rám Herr Igyli, hogy itt van a folyosón, hol vagyok. Kimentem elé, megálltam és mondtam, hogy ne ijedj meg, bent van már a szállítóban, nagyon ijesztő. "Okéoké" - mondta, és benyitottunk.
Herr Igylinek könnybe lábadt a szeme.
Az orvos a lelkünkre kötötte, hogy ne száguldjuk át a várost, annyira gyorsan nem fog műtőbe menni, semmi értelme összetörni magunkat. Megígértük: nem sietünk. Elindultak.
Mondanom se kell, pattantunk a kocsiba, irány a másik kórház. Kisfiunk már egy vizsgálóban volt, ápoló kötötte át a ...amit csak talált rajta, gyakorlatilag minden testrészén volt már valami drót, minden testnyílásán valami cső. Nem omlok össze, ez még nem az a hely!
Jött a sebész (még jó, hogy siettünk), elmondta mi a helyzet, mit fog megműteni. Jó, vigye, hozza rendbe, nagyon köszönjük! Jött az aneszteziológus, vele Herr Igyli beszélt, közben tőlem vért vettek, mondták miért, de már nem tudom. Utólag kiderült, lehet, hogy ezt direkt csinálták így, mert közben az anesztes elmondta, hogy centrális vénát csinálnak a fiunknak, és annak veszélyeiről is tájékoztatta Herr Igylit. Nos, erről nem is írok részletesen, nincs ember, akinek nem kerekedne el a szeme tőle, jobb is volt, míg nem tudtam. Az előkészülettel végeztek, felkísértük kisfiam a műtők bejáratáig. Itt az ideje elköszönni. Hajrá fiam, megcsinálod!!!
Elkísértek minket egy várószobába, ahol borzasztó három óra várakozás következett.
Aztán meguntuk a várószobát, kiültünk a folyosóra. Végre valaki megjelent, "igen, nemsokára tájékoztatnak minket". Valamivel később megjelent a sebész is, a műtét sikerült, kisfiunk egyik bélszakasza 180 fokban meg volt csavarodva, amit vissza tudott állítani, nem roncsolódott a bélszakasz, nem kellett eltávolítani onnan semmit. Viszont elővigyázatosságból a vakbelét is eltávolították, mivel a pakolgatás során az a normálissal átellenes sarokba került. A teljes bélrendszere másképp néz ki, mint ahogy normálisan. A most a következő lépés az emésztés visszaállítása lesz. Az intenzív osztályra vitték, és szólnak, ha bemehetünk hozzá. Megköszöntük, kezet fogtunk és elment.
Mi pedig összeborultunk és sírtunk.
írásfüzetében, hogy: